A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” egy-egy tagjától (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Szijj Márton verséhez Kállay Eszter írt reflexiót.

Szijj Márton
Maradékok

Anyám bennem végtelen. Anyám, mint olyan,
csak egy van. Ám ha szembe állítjuk a
fejemben élő anyámmal, az mintha két
egymásba fordított tükör. Ha anyámat
kivonjuk belőlem, én csak maradék maradok.
De anyám velem nem osztható, mert nincs
közös nevező. Valójában anyám a maradék
bennem. Anyám halmazállapota:
kézzelfoghatatlan. Csak annyira van jelen,
amennyire én megengedem. És mégis
végtelenül távol attól, hogy semmi legyen.

Kállay Eszter reflexiója

A vers minden mondata egy állítás “anyám”-ról. A felsorolt állítások nem hagyományosan állnak egymással logikai kapcsolatban, az őket összekötő kötőszavak nem egy világos gondolatmenetet alakítanak ki, hanem a szókeresést, a téma megközelíthetetlenségét hangsúlyozzák. Az egymás után következő mondatok valójában a versbeszélő saját magán belüli közelítési és távolítási kísérletei: minden állítás máshonnan próbálja megragadni vagy lebontani az anyát, hogy végül egyiknek se sikerüljön, az állítások soha nem sikerülnek élesre, mindig félrecsúsznak, bizonytalanok, banálisak maradnak.

Az anya alakjának megértéséhez szorosan hozzátartozik az ’anyám’ szó túlismétlése, folyamatos új kontextusba helyezése. A szöveg egy töréspontot jár körül: egyfelől fel kell ismernünk, hogy nem vagyunk azonosak az anyánkkal, másfelől pedig el kell fogadnunk magunkban anyánk jelenlétét, a legnehezebb tulajdonságaival együtt. Emellett kibontakozik egy töréspont az anya idealizált alakja és hús-vér alakja között is, erre utalhatnak az egymásba fordított tükrök. Traumatikus pillanat, amikor már nem akarunk megfelelni az anyának, és az állítások mind ezt a pillanatot próbálják tudatossá tenni, reflexív módon körüljárni.

Ehhez nyújt segítséget a matematika nyelvének használata, amely ironikus módon kapcsolódik a gyerekkorhoz, ugyanúgy, ahogyan maga a szöveg a gyerekkor elvesztéséhez. A vers végén a megfoghatatlanság explicit módon is megjelenik: „Anyám halmazállapota: kézzelfoghatatlan.” Ez a mondat foglalja magába a szöveg központi állítását, vagyis, hogy a ’Ki az anyám?’ kérdés megválaszolása helyett a szövegnek egyetlen végső ’állítása’ lehet: az értelmezési folyamat elkezdődött, megjelent az igény a megértésre és a szembenézésre, ennél azonban a törés pillanatában nem lehet tovább jutni.

Végül marad a cím kérdése: miért a többesszám? Ez látszólag ellentmondásban áll a vers szövegének maradékra vonatkozó részével, vagyis, hogy „Ha anyámat kivonjuk belőlem, én csak maradék maradok”. Eszerint csak egy maradék van, maga a versbeszélő. De lehetséges, hogy a címben megjelenő maradékok a versbeszélő és az anya: ebben az esetben ’anyám’ a saját anyjának maradéka, aki talán a saját anyjának maradéka (ez megint visszavezet minket az egymással szemben lévő tükrökhöz). A versben így a különböző generációs minták és a köztük húzódó törésvonalak is láthatóvá válnak – a mintától való eltérés mindig valamihez képest történik, az anya jelenléte tehát talán pont az eltérés, a másként döntés gesztusában érhető a leginkább tetten.