Már a hetedik házassági évfordulóra készültek, amikor egy estén, szeretkezés közben a nő nem csak nyögött, hanem alig hallhatóan beszélt. Szavakat sugdosott, amiket a férfi nem értett.

– Tessék? – kérdezte.

– Semmi. Semmi.

A következő napokban a férfi többször visszatért a kérdésre, de a nő minden alkalommal legyintett, és nem válaszolt. Tovább tervezgették a házassági évforduló megünneplését. A nő el akart menni nyaralni valahova külföldre. Lehetőleg oda, ahol a nászútjukat is tartották, Mallorcára. A férfinak ezzel nem is volt baja. E-mailezett, telefonált, szállást foglalt, és hamarosan kész volt a terv.

Augusztus hatodikán indulnak, huszadikáig maradnak, ott ünneplik az évfordulót, ahol életük első házas heteit töltötték.

Zivataros, esős napok jártak Budapesten július utolsó napjaiban. A férfi és a nő már kivette a szabadságát, sokat voltak otthon. Megnéztek egy filmet, játszottak, főztek, beszélgettek, festegettek. Volt egy nagy kupéjuk, egy szép nagy teraszuk, két drága festményük, és nem voltak gyerekeik. A nő kutatóorvosként dolgozott. Gyakran járt konferenciákra Ausztriába, Svédországba, Dániába, Hollandiába. Elment, napokig távolt volt. Ilyenkor csak SMS-ben kommunikált. A férfi állami alkalmazásban álló jogász volt. Versenyjogi kérdésekkel foglalkozott.

Pár nappal később már a reptéren várták, hogy felengedjék őket a gépre. Vártak és vártak. A férfi felnézett az indulást jelző táblára. 120 perc késés. 150 perc késés. Odament érdeklődni az információpultos kisasszonyhoz. Megtudta, hogy két gép összeütközött a kifutópályán. Senki sem sérült meg, de sokáig tart így is a pótlás.

– Összeütközött két gép. A földön – számolt be a feleségének.

– Azt meg hogy?

– Nem tudom, nem kérdeztem. Gondolom, nem vette észre?

– Viccelsz? Egy repülőgépet?

– Akkor nem akarta elengedni? Fogalmam sincs.

– Csak nem kakaskodnak össze.

A férfi bólogatott, vett két újságot és olvasgatott. A nő egy darabig türelmesen ücsörgött mellette, aztán oldalba bökte.

– Menj, intézkedj már valamit! Nem akarok itt rostokolni egész nap.

– És mit szeretnél, mit csináljak? Hozzak egy másik gépet?

– Mit tudom én, oldd meg!

Kinézett az üvegen. Egy hatalmas gép épp beparkolt egy hatalmas hangárba. Mellette egy kisebb gép állt be egy szintén hatalmas hangárba. A sérült gépek voltak azok? Nem tudta megmondani. Aztán sóhajtott egyet, felállt, és megkereste az első alkalmazottat. A felesége távolról nézte, hogyan egyezkedik. Nézte, hogyan nem lett mérges a férje, hogyan nem csapott az asztalra. Hogyan nem követelt valamit mérgesen. Látta, milyen gyorsan magyaráz valamit a kisasszonynak, aki a gépét nyomkodta, úgy válaszolgatott. Hamarosan visszatért a férfi.

– Mehetünk holnap, és akkor ingyen repültünk, vagy várunk most három órát, és egy fillért se kapunk.

– Mit mondtál neki?

– Meg akartam beszélni veled.

– Ha holnap megyünk, akkor oda a mai hotelszoba.

– Jó, és én most mit csináljak ezzel, édesem?

– Csak mondom.

– Menjünk holnap. Többet spórolunk.

– És ez csak a pénzről szól?

– Akkor menjünk ma?

– Piha. Akkor ők nyernek.

– Kik?

– A légitársaság, ki?

– Szerintem menjünk holnap.

– Jól van, akkor menjünk holnap, mit számít egy nap. Csak az évfordulónk van holnap. Milyen jó lesz a felét repüléssel tölteni.

– Drágám, te haragszol rám?

– Nem, a helyzet frusztrál.

– De tőlem mehetünk ma, csak akkor teljes árat fizettünk egy szar szolgáltatásért.

– Hát ezt kellett volna elintézni.

– Majd lehúzzuk őket az interneten.

Ez hatott. A nő elmosolyodott és újra kinyitotta a könyvét. A férfi az újságjait olvasgatta. Délután három körül beszállhattak a gépbe. A légitársaság sűrű elnézéskérések közepette terelte fel utasait a fedélzetre. A férfi és a nő megfogták egymás kezét és az ablakon kinézve figyelték, hogyan távolodnak az ismerős országból.

Pár órával később Mallorcán voltak. A nap erősen sütött. Taxit fogtak és a szállodába mentek. El kellett magyarázni az angolul alig beszélő recepciósnak, hogy miért ilyen későn érkeztek. Lepakoltak, és mentek is sétálni. A régi helyszíneket keresték. Beültek abba az étterembe, ahol hét éve is ettek. Aztán a kis óváros felé vették az irányt. A nap lemenőben volt. Aranyban fürdött a város, a házak teteje. Valahol valaki egy régi gitárt pengetett és rekedtes hangon énekelt hozzá.

– Ezeken a helyeken mindig könnyebbnek érzem magam – mondta a nő.

– Hogy érted?

– Nem köt annyi minden. Nem fog megcsörreni a telefonom, hogy bejött valami eredmény, nincs sürgős e-mail, nem cseszeget a Béla.

– Ki is az a Béla?

– A laborvezető.

– Nem te vagy a laborvezető?

– Drágám, te sose figyelsz oda, amikor beszélek hozzád?

– De! És te mesélted két hónapja, hogy laborvezető lettél.

– Igen, de azt is mondtam, hogy összevontak három labort, és annak az egységnek a vezetője meg a Béla lett.

– Ja, értem.

– Csak hogy itt szabadabb, na. Nem? Nekem annyival könnyebb itt a mellkasom. Most majdnem mondtam valami hülyeséget.

– Mondjad. Mondjad a hülyeséget!

– Majdnem azt mondtam, hogy itt önmagam lehetek.

Ahogy sétálgattak, lassan rájuk esteledett. Beültek vacsorázni egy kis vendéglőbe. A férfi kipróbált egy új fogást. A nő a kedvencét rendelte. Elviccelődtek ezen, meg a hülye helyi szokásokon. A szomszéd asztalnál öregek kártyáztak és kiabáltak egymással valami érthetetlen nyelven. Majdnem mind kopasz volt. Nagyokat röhögtek. Kicsi tétekben játszottak, a férfi próbálta összeszámolni azt a maroknyi fémpénzt, ami az asztalukon volt. Két korsó sörre sem lett volna elég. Ennek ellenére úgy tűnt, nagyon komolyan veszik a játékot. Úgy cserélgették a lapjaikat, mintha az életük múlna rajta, és közben akkorákat röhögtek, hogy majd megszakadtak belé. Elnézte őket a házaspár.

– Mit cserélgetnek annyit?

– Nem tudom, nem értem teljesen ezt a játékot.

– Nekem az a gyanúm, hogy ők sem értik teljesen.

– Ja, haha. Az lehet. Mindig módosítanak kicsit a szabályon.

– Csak az a lényeg, hogy nyerjenek.

– Hát istenem, nincs kőbe vésve, hogy mi a győzelem.

– Az igaz. Kőbe vésve nincs.

Megeszegették, iszogatták a kis dolgaikat, fizettek és indultak haza.

– Te mit is ittál a vacsihoz? – kérdezte a férfi.

– Kólát. Miért?

– Miért nem iszol bort?

– Csak holnap akarok inni. Majd.

– Ó, szép. Hát, jó.

– Jaj, te.

Egy egyszerű kis hotelben laktak. Hét éve, amikor először jöttek ide, még nem voltak olyan jó állásban, mint most. Sokáig spóroltak a nászútra. A szobában a férfi csókolgatni kezdte a nő lábfejét. Az óvatosan elhúzódott.

– Most mi van? – értetlenkedett a férfi.

– Ne már. Majd holnap. Holnap lesz pontosan hét éve, hogy eljöttünk nászútra. Nem lenne jobb addig várni?

– Nekem mindegy, de akkor holnap…

– Holnap! Holnap!

– De érted. Holnap… tudod.

– Tudom, de majd holnap.

– Jó.

Ma nem olvastak lefekvés előtt. Fáradtak voltak. A plafonon egy nagy beázás éktelenkedett. A férfi is nézte, és a nő is, de nem beszéltek róla. Nem is tudták, hogy a másik is nézi, azt hitték, a másik alszik. A férfi csatát látott a beázásban. Azt, hogy egy kisebb sereget bekerít egy nagyobb sereg. A nő két medúzát látott, akik egymást átölelve úsznak a végtelen kék óceánban. Az ablakon sárga fény ömlött be, egy régi utcalámpa tompa fénye. Hamarosan mindketten elaludtak.

Reggel egy távolban harsanó hajókürt ébresztette őket. Lementek reggelizni, aztán felvették közösen kiválasztott ruháikat, és elindultak, hogy megismételjék a hét évvel ezelőtti programot. Először az állatkertbe mentek. Megnézték a lajhárt, a vörös pandát, a zsiráfot, az elefántot és a tigrist. Az nyugodtan sétálgatott a ketrecében. Karmait meresztgette és lustán nézte az embereket. A földre kushadt, kettőt tépett a véres húsból, aztán hanyatt feküdt, mint egy király, és fittyet hányva a világra, elaludt a déli napsütésben. A nő megigézve bámulta.

– Ez egy igazi állat. Elegáns, erős, és van stílusa.

– Én jobban szeretem a pingvineket – felelte a férfi.

A tigris ketrece mellett laktak a halálfejes makik. Tízesével ugrándoztak a plexi mögött, magas hangjukon visítoztak, és ha a tigris megmoccant, elfutottak a másik sarokba.

– Na, ezt szeretem benne. Nézd, hogy összerezzenek a kismajmok.

A férfi némán bólogatott. Továbbmentek, ki a hét évvel ezelőtti étterembe. Megrendelték a hét évvel ezelőtt megrendeltet. A nő hét évvel ezelőtt bort ivott, tehát most is. Pontosan annyit. Három pohár súlyos vörösbort. A férfi is borozott. Az ég tiszta volt. Kirándultak egy kisvárosban. A cserepes tetők és a sárga házak között idézgették fel régi emlékeiket. Rágcsáltak valami helyi tésztát, és üvegből itták a sört. Lehet, hogy kicsit már részegek is voltak.

– Drágám! Drágám, várj! – kiabált a nő. – Még nem is mondtam, melyik a kedvenc épületem ebben az egész rohadt városkában!

– Van neked olyanod, hogy kedvenc? Mert folyton válogatsz, azért! Mert neked sose, semmi se jó, soha!

– Oda nézz, ott az a piros tetős kis izé azzal a dróttal!

– Milyen drót?

– Nem látod, te vakegér? Ott feszül két házikó között, csillog rajta a napfény. Biztos szárítókötél vagy valami. De ne a drótot nézd, hanem a házat! Hát nem szép? Nekem ez a kedvencem!

– Mikor szúrtad ezt ki? Tényleg jól néz ki egyébként.

– Már hét éve. Mármint akkor. Amikor itt voltunk. Amikor frissen voltunk megházasodva. Olyan régen. Olyan nagyon régen.

A férfi észrevette, hogy a nő sír.

– Jézusom, kedves, mi a baj?

– Semmi, semmi.

– Történt valami?

– Nem, dehogy.

– Mi a baj?

– Semmi, na. Semmi baj.

Sétáltak tovább. Már késő délután volt, sőt, este. A nap hanyatlóban volt. Vacsoráztak, ettek, ittak, boroztak. A férfi egy kis pénzt nyomott egy gyerek kezébe, aki erre előhozta a bátyját, egy húsz év körüli suhancot, atlétában, gitárral a kezében. Annak is adott pénzt, és intett, hogy játsszon valamit. Az pengetni kezdett. Akkor a férfi felkérte táncolni a feleségét. Szépen rájuk sötétedett, amíg a macskaköves udvaron táncoltak a rosszul hangolt gitár zenéjére. A nő alig nézett a férfi szemébe, de amikor igen, ragyogott az arca. Vöröslött már a bortól. A hold csillogott a köveken. Valahol ló nyerített. A kisváros lüktetett. A férfi levette a cipőjét, aztán felkapta a nőt, és úgy cipelte hazáig. Felvitte a lépcsőn, be az ajtón. Ledobta az ágyra. A nő igazgatta a szoknyáját. Akkor a férfi fölé térdelt, és megcsókolgatta a haját, a fülét, a nyakát. Aztán óvatosan levetkőztette. Ott feküdt előtte a felesége. Nem volt rajta semmi. Ő is levetkőzött. Csend volt, csak a zihálásuk hallatszott. Nyitva volt az ablak. Egymás mellett feküdtek. Nem mozdultak. Aztán a férfi lassan a nő fölé mászott. Szeretkezni kezdtek. Egyetlen szót sem szóltak. A szél lebegtette a függönyöket. A nő alig hallhatóan susogott. A férfi lehajtotta a fejét, hogy jobban hallja.

– Alex. Ó, Alex – megint sírt.

A férfi hirtelen megérezte hátán a jeges fuvallatot. Izzadt, és fázott a szélben. Megállt. Nézett a nőre. Látta, hogy forró könnyek csorognak az arcán. Csukva volt a szeme.

– Tessék?

– Semmi – suttogta a nő.

– Alex?

– Nem – nyelt sírosan.

– Ki az az Alex?

A nő eltakarta az arcát. Felült, az éjjeliszekrény felé kotorászott. Megmarkolt egy borosüveget, és húzott belőle egy nagyot.

– Zsófi, ki az az Alex?

– Egy volt fiúm – suttogta rekedten a nő.

– Hogy micsoda?

– Csak egy fiú, akivel jártam.

– És pont most jutott eszedbe?

– Már nagyon régóta ő jut eszembe.

– Tessék?

– Amikor szeretkezünk. Rá szoktam gondolni.

Nagy csend ült a szobára. Így telt el egy-két perc.

– És megkérdezhetem, hogy miért?

– Édesem…

– El ne kezdj nekem itt édesemezni, baszd meg, Zsófi, el ne kezdj. Csak válaszolj!

– Mert vele volt utoljára orgazmusom.

A férfi elhúzta a függönyt. Nézte a holdat. A nő felhúzott térdekkel ült az ágyon. Mindketten meztelenek voltak. A testük ezüstösen csillogott az éjszakai sötétben. Az utcalámpában kiégett a körte. A férfi hátranézett a nőre. Olyannak tűnt számára, mint egy márványszobor. Kidomborodtak az izmai. Akart mondani valamit, de nem jutott eszébe semmi. Figyelte a várost, a távoli dombokat. Hallgatta a neszeket. Valahol macskák kergetőztek.