Fázom. Hideg van. Éhes vagyok. Haza akarok menni. Magányos vagyok itt. Hol van anya, anyát akarom! Anya, anya, anya, hol vagy? Nincs itt. De holnap bejön. Megígérte! Besétál egy nő a szobába. Megkérdezi, hogy minden rendben van-e, mert hangokat hallott. Mondom, hogy hiányzik anya, anyát akarom. Megnyugtat, hogy minden rendben van, hogy anya nem olyan sokára be fog jönni. Bemutatkozik. Áginak hívják. Ő az éjszakai nevelő. Én is bemutatkozom neki. Beszélgetünk. Kérdezi, hol lakom, honnan jöttem. Mondom neki, hogy Debrecen mellől, egy kis faluból. Mondja, hogy ő Debrecenben nőtt fel. Hiányzik neki a város, de már tíz éve fent él a férjével és a gyerekével. Kérdezem, hány éves a gyereke. Mondja, hogy tízéves. Akkor pontosan annyi, mint én, felelem neki. Mondja, hogy már elmúlt tíz óra, le kell, hogy kapcsolja a lámpát. Ez a szabály. Rendben, de nincs itt még senki, a többiek csak holnap költöznek be, és félek a sötétben, nem maradhatna tovább világos, kérdezem. Nem, feleli határozottan.

Ági odamegy a villanykapcsolóhoz, leoltja a lámpát. Vesz egy széket, és odaül mellém. Jó éjszakát, mondja. Kérdezem, hogy egész éjszaka itt lesz. Mondja, hogy igen. De aludjál, biztos, hosszú napod volt, feleli. Nem tudok, nem vagyok álmos, egyedül vagyok, hiányzik anya, válaszok neki. Ő esténként mindig mesél. Mesélsz te is nekem, kérdezem. Mesél. Pár perc alatt elalszom.

Reggel felkelek, ránézek az órámra, hét óra. Nincs itt Ági. Visszaalszom még. De nem tart sokáig a szundi, fél óra múlva jön Szilveszter, és felkelt, hogy ideje menni reggelizni. Felkelek, odamegyek a szekrényemhez, és felöltözöm. Fázom. Hideg van. Nem fűtenek rendesen. Megkérdezem Szilvesztert, hogy miért van ilyen hideg. Azt feleli, több mint húsz fok van bent. Ő nem fázik. Gyorsan felöltözöm.

Az étkező már megtelt gyerekekkel. Minden asztalnál ülnek. A reggeli kínálat bőséges. Van kukoricapehely, csokis müzli, tej, kakaó, vaj, sonka, lekvár, kenyér, zsömle. Mindenből elveszek egy keveset, és a tálcára rakom. Kinézek egy távoli asztalt, ahol senki sem ül, és odamegyek. Leülök. Enni kezdek. Először a kukoricapehely. De egy falat nem megy le a torkomon. Nem vagyok éhes. Próbálom lenyelni, de visszaköpöm a tányérra.

Szilveszter közeledik felém. Leül. Megkérdezi, hogy miért ülök itt egyedül, nincs-e kedvem átmenni vele a többiekhez. Nem. Egyedül szeretnék lenni, felem neki. Nem hagy békén. Arról faggat, milyen a reggeli, hogy aludtam. Pocsékul. Rémálmom volt, hogy anya hazament, és örökké itt hagyott. Nem jött soha többé értem, válaszolom neki. Megnyugtat, hogy ez csak egy álom volt. Feláll, int a kezével, hogy kövessem. Menjek vele a többiekhez. Én ülve maradok. Visszaül. Itt marad velem. További kérdéseket tesz fel. Hogy mi a kedvenc mesém, a kedvenc sportom, mi a hobbim. Felállok. Vinném vissza a tálcámat. Szilveszter megállít, mondván, hogy egyek, messze lesz majd az ebéd, és éhes leszek. Ez engem nem érdekel. Kibírom. Visszaviszem a reggelimet, a konyhás néni rám néz, kérdezi, hogy mi volt a baj, miért nem ettem egy falatot sem. Fáj a gyomrom. Elrontottam, nem vagyok éhes, mondom neki.

Kimegyek az előtérbe, leülök az asztalhoz. Anya itt hagyta a Mórickát. Belelapozok, és olvasom.

Az ötéves kislány bemegy a gyógyszertárba.

„Egy csomag óvszert kérek!”

„De hát te még olyan kicsi vagy… még ott a tej a szádon!”
„Az nem tej!”

De hülye vicc. Mi más lenne. Nem tej. Akkor micsoda? Nem értem. Félredobom az újságot. Belenyúlok a zsebembe, ott van még az ötszázas, amit anya adott. Felállok, meglátok egy automatát. Van benne kóla és csoki is. Tegnap vajon miért nem vettem ezt észre? Veszek egy kólát és egy csokit. Visszaülök a kanapéra az előtérben, és elfogyasztom a reggelimet. Kóla és csoki.

 

Dél van. Harangoznak. Lehet menni ebédelni. Nem vagyok éhes.

A délelőtt rendkívül unalmasan telt. Bementünk egy szobába vagy tízen, és leültünk körbe. Mindenki bemutatkozott, hogy ki honnan jött, hány évesek vagyunk, meg minden szarság. Utána Szilveszter adott mindenkinek egy papírt. Kaptunk színeseket is, tollat, meg mindent. Az volt a feladat, hogy készítsünk egy saját idővonalat. Írjuk és rajzoljuk le az eddigi életünket, mik voltak a legfontosabb események, amik velünk történtek. Traumák és minden, amit fontosnak vélünk. Nem tudok rajzolni. Nem volt semmi kedvem hozzá, hogy megcsináljam ezt a feladatot. Csak ültem, fogtam a ceruzákat, és semmi. A többiek pedig lázasan csinálták ezt a hülyeséget. Szilveszter látta, hogy üres a papír. Mondta, hogy segít. Nem kértem belőle. Valahogy elkezdtem. Lerajzoltam magam csecsemőként, odaírtam, hogy nulla. Ez a kezdet. Töprengtem. Mit kellene írni… megkérdeztem Szilvesztert, hogy elég az is, ha csak írunk, hogy semmit sem rajzolunk. Mert én eléggé béna vagyok a rajzolásban. Azt mondta, ahogy érzem. Így csak írtam.

Nálam van most is a papír. Meg kellett tartani. Délután erről fog mindenki beszámolni. Hülyeség az egész. Semmi értelme. Szarság. Nézem, amit írtam.

Az óvoda. Az fordulópont volt. Háromévesen kezdtem. Az első focilabdám, azt mikor is kaptam? Négy- vagy ötévesen? Legyen négy. Az első szerelmem. Regina. Hatéves voltam akkor. Nagymamám halála, hétéves voltam. Apám elhagyja anyát, nyolcéves voltam. Apa visszajött anyához, kilencéves voltam. Ennyit írtam. Kihagytam egy csomó dolgot. Amikor először orvoshoz vittek, amikor az első gyógyszeremet beszedtem, amikor először hazaszöktem az iskolából, amikor először verekedtem, az első gólomat.

Vajon kiegészítsem? Vagy hagyjam így? Számoljak be ezekről a többieknek? Vagy elég lesz az is, amit leírtam?

Az ebéd csontleves és rántott hús sült krumplival. A kedvencem. Körbenézek. Mindenhol ülnek. Nincsen üres hely sehol. Kénytelen leszek odamenni valakihez.