Alexa szeretett volna jobb minőségűen szorongani az idő múlásától. Nem attól, hogy mennyi mindent nem csinált még, vagy nem végzett el, nem is a külsején, hanem azon inkább, hogy az örömforrásokat, amiket a pszichológusával leegyeztetett, hogyan illeszti be az életébe. De jelenleg nem tudta ténylegesen maga elé vizionálni a több zenehallgatással, több sporttal és több baráti találkozóval zsúfolt napjait. Ami viszont nagyon is reális látványként tárult elé, az a háznak a pincéje volt, amiben lakást bérelt: a maga beázott, szürke falaival és dohos, korhadt fa és döglött egér keverék szagával. A hozzá tartozó pince a folyosó legvégén volt, ahová a szabad kezével már fel kellett kapcsolnia a telefonja zseblámpáját. Kinyitotta az ajtót, megtalálta a villanykapcsolót, és azzal a lendülettel el is helyezte a magával hozott hervadt, elszáradt hibiszkuszt a kaspójával együtt másik három mellé a pince sarkában. Körülnézett az alig két embernyi kocka helyiségben, hogy minden úgy van-e, ahogy a legutóbbi hibiszkuszlehozatalkor itthagyta, és megnézte magát a nagyanyja falnak támasztott, enyhén poros, antik, aranyozott keretű tükrében. Beletúrt a hajába, közelebb hajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a sminkjét, mielőtt munkába indul. Igazgatta még egy kicsit a haját, jobb és bal profilból is lecsekkolta magát, és észrevette, hogy választéka bal oldalán egy ősz hajszál csillog ki mélybarna tincsei közül. Azonnal kihúzta a többi közül, és egy dinamikus mozdulattal kitépte. A lépcsőházban felfelé szorosan fogta a hüvelyk- és mutatóujja közt, nehogy elveszítse, és mikor az előszobában megtalálta a táskáját, kivett belőle egy műanyagtasakot és behelyezte a közé a hat másik ősz hajszál közé, amit eddigi 31 éve alatt észrevett magán. Ezt a tasakot majdnem mindig magánál hordta azóta, hogy az első hajszál belekerült, mikor 18 évesen a nővére váratlanul kiszedte neki az érettségi bankettje után pár nappal, a nagyszüleik kertjében, a reggeli kávézásuk közben.

Figyelmeztetésképp hordta magával a fehér szálakat, mint ahogy a halott hibiszkuszokat is figyelmeztetés gyanánt nem dobta ki. A növények emlékeztették rá, hogy bár ezt most nem sikerült, tud legközelebb jobbat is, a hajszálak pedig azt voltak hivatottak jelezni, hogy azoknak a legközelebbeknek a száma nem végtelen. Így indult munkába, abban a tudatban, hogy ma valamivel korábban eljöhet, és megy a menhelyre kutyát adoptálni. A pszichológusa ugyan azt javasolta, hogy csak akkor vigyen haza háziállatot, ha a növényt már életben tudja tartani, de Alexa szerint ez nem volt kőbe vésve. A metrón az irodába menet sürgősebb feladata volt: átnézni az applikáció tervét, amit a kollégáinak prezentálni fog. Mindannyiuknak kötelező volt egy saját ötlettel előrukkolni; Alexa egy olyan adatlapos társkeresőt talált ki, ahol meg kell adni az illető kedvenc relaxációs eszközét is a legfontosabb adatok közt: így két, aludni kizárólag hangszimulátorral képes ember ugyanúgy egymásra találhat, mint kettő olyan, akiket nem idegesít halálra, ha életük párja napi 16 órában kínai stresszlabdázik. Alexa látta maga előtt a kollégái lelkesedését és hallotta a fülében a nevetéssel vegyülő tapsukat.

A számításai nem váltak be. Délután a menhely hideg és barátságtalan hatást keltett messziről. Körbenézett a gazdára váró kutyák közt, bár ő már örökbe fogadta a kiválasztottját: egy három hónapos keveréket, akinek az anyja tacskó, az apja pedig bármelyik kan kutya lehet Budapest IX. kerületében. Miután elintézte a papírmunkát, és minden tájékoztatást megkapott, mosolyogva indult el hazafelé a taxiban háziállatával, és kezdett neki tetszeni a Kuszkusz név, a lábán lévő foltok színe miatt.

Másnap reggel először mentek kettesben sétálni Kuszkusszal, mikor az utcán összefutottak Alexa egyik szomszédjával, Siklósi Úrral, akit nem jó hangulatában értek aznap.

– Hé, hölgyem! A kutyapiszkot mégis ki szedi fel? A kiscica? – kiáltott Alexa után Siklósi Úr.

Alexa nem értékelte a humort reggel fél hétkor, és pár lépéssel tovább ment.

– Tessék?

– Takarítsa fel a kutyapiszkát, egyedül a maga dolga! Tudja, bejelentést tehetek ön ellen, mivel rajtakaptam!

– Elnézést, először sétáltatom ma, és véletlenül fent hagytam a zacskót – szabadkozott Alexa.

– Rossz rizsa! Hallottam már ezerszer ezt a kifogást! Nézze, azonnal békén hagyom, amint felszedi – az idős úr egy lépéssel közelített Alexa felé, hogy határozottabbnak nézzen ki.

Közben Alexának eszébe jutott, hogy nála van a műanyagtasak az ősz hajszálakkal, azzal felszedhetné Kuszkusz ürülékét, de akkor hová tenné a hajszálakat? Mire elgondolkozhatott volna ezen, Siklósi Úr kikapta a kezéből a műanyagtasakot, és elkezdett lamentálni vele arról, hogy nesze, persze, hogy volt nála valami, amivel fel lehetett volna szedni a kutyaszart a földről, de rohadtul kényelmes, mint az összes többi, és senki másra nem gondol, és majd ő megmutatja. Majd fogta magát, egyetlen kecses mozdulattal felszedte vele Kuszkusz ürülékét, majd Alexa 13 éven át lelkesen gyűjtögetett ősz hajszálaival együtt bevágta a kukába, majd fújtatva továbbment.

Este is lejárták a kijelölt penzumot, ezúttal Alexa minden előírást betartva, a lehető legnagyobb körültekintéssel szedte fel a nejlonzacskóval azt, amit Kuszkusz hagyott neki. Aztán este tévét néztek, miután Kuszkusz végre nem rohangált fel-alá a lakásban, hanem befeküdt a nappaliban kijelölt alvóhelyére, Alexa pedig már nem emésztette magát amiatt, hogy egy végtelenített egészségügyi sétává válhat esetleg az élete a kutya mellett. Kikapcsolta a tévét, levette a fürdőköpenyét, fogat mosott, letett egy pohár vizet az éjjeliszekrényére, befeküdt a frissen mosott, ropogós takarója alá, kihúzta az éjjeliszekrény fiókjából a Quetiapin Sandoz dobozát, és egyenként elkezdte a vízzel bevenni a maradék 34 tablettát, amik úgy gurultak le a szervezetébe, mint a számozott golyók a sorsológömbbe a lottóhúzáson.