Bevallom, nagyon régóta nem jártam már a Sziget Fesztiválon, ami totálisan mást ad 2015-ben, mint 10 évvel ezelőtt, amikor először kilátogattam. De még ahhoz képest is másmilyen, mint amilyen 5 évvel ezelőtt volt, amikor utoljára kint voltam. Az elmúlt években nekem is sírt a szám, hogy drága, sznob, képmutató és már „nem nekünk szól”. Na, ezt be ne kajálja senki: ez egy ostoba lakossági hiszti.
Talán túlzás, de a fesztivál első két napján úgy éreztem: jelenleg pont a Sziget az egyik olyan dolog, ami kis hazánkat Európához köti. Bármennyire is erős minden évben a line-up, nem a fellépő világsztárok miatt lesz Sziget a Sziget, hanem az ott bulizó „nyugati” (és nem nyugati) fiatalok (és nem fiatalok) miatt, akiktől úgy érzetem, mint még soha ez előtt nem: hogy mi magyarok, portugálok, németek, britek, sőt svédek, svájciak, horvátok és észtek összetartozunk.
Valami hasonló pátoszos összeborulás-fíling csapott arcon szerdán a Gogol Bordello-koncerten is, bár, hogy tovább menjek, ezeknek srácoknak (és csajnak) elhinném még a világbékét is. Az ukrán származású Eugene Hütz fémjelezte zenekar úgy csinált hajnal kettes csúcsbulit a délután négyes fellépésükből, mintha nem is 40 fok lett volna árnyékban. Boldogan utasítanám viszont vissza a roados állást a zenekarnál: a stáb nem győzte kapkodni a repülő mikrofonokat, a földön landoló gitárokat, és egyáltalán milyen dolog már így kirúgni a ház oldalát, egy nagyszínpados szuperprodukcióval? Pu fckng nk.
Később az LGT-től elénekelték a A sínekent, ami tényleg igen bájos volt, ugyanakkor furcsa is volt látni, hogy a Nagyszínpad közönsége – lévén, hogy 90%-ban a „sziget”-en kívül nem sokat értenek magyarul – mennyire nem tudott mit kezdeni a számmal. Bár Gogol Bordellóék koránt sem estek akkorát pofára ezzel a dallal, mint az utánuk következő The Horrors énekese, aki talán a fesztivál legbénább momentumát produkálta közönségbe ugrásával.
Csalódás volt az alt – J
Iszonyatosan vártam az alt-J koncertjét, mert bármennyire akartam, februárban mégsem jutottam el a bécsi fellépésükre. Annál nagyobb csalódás volt látni, bármennyire is kedvelem a brit srácok zenéjét, hogy ezen a koncerten az iparos precizitással letudott fellépésen kívül nem történt semmi. Mintha csak egy dobozba rakták volna őket, akárha ott sem lettünk volna – úgy 15 ezren. Joe Newan talán ha kétszer szólt hozzánk, különben minden más bandatag el volt bújva a hangszere mögé. Úgy néz ki, az alt-J dalai nem koncertre valók: képtelenségtöbb ezer emberrel együtt ringatózva élvezni, és ezen még az amúgy az egész Szigeten terjengő áporodott fűszag sem segített.
Két nap igen rövid ahhoz, hogy az egyszeri ember mindent bejárjon, minden látványosságot, szórakozást, kikapcsolódást ígérő sátorba bekukkantson. Bár szerdán maradt egy kis plusz időm körbenézni. Nekem nagyon bejött a zónás felosztás; olyan, mintha minden sarkon új szoba nyílna, melyekből még másik szobák nyílnának mindenfelé. Iszonyat szép tereptárgyak, formák, alkotások teszik felejthetetlenné a fesztivált Szőke Gábor Miklós faszobraitól kezdve a színes gipszvirág-folyosóig.Az persze teljesen egyértelmű, hogy a mi fizetésünkből nem fogjuk hülyére inni magunkat a Szigeten, de azt az egy-két fröccsöt azért elég faszán kialakított „chill-helyszíneken” fogyaszthatjuk el.
A Foals vitte a prímet
Az első két nap legjobb koncertje kétségtelenül a Foals zúzása volt. A tavaly a VOLT Fesztiválon is remek bulit hozó hipszterbanda véleményem szerint egy, még a tavalyinál sokkal-sokkal jobb koncertet adott a főképp honfitársaikból álló közönségnek. Örültem, hogy nem slágerekre épülő önmajszolást láthattunk, ami arról szól, hogy eltoljuk a My Numbert, azt hello, csicsikálunk tovább a turnébuszban. Azt gondolom, hogy ehhez az is kellett, hogy a színpad hangja nagyjából 2 percre elmenjen. A koncert addig is fantasztikus volt, de ami utána történt az nehezen felülmúlható. Az a helyzet, hogy Yannis Philippakisék akarnak és tudnak rocksztárok lenni (nem elégednek meg azzal, hogy irtózatosan menők) minden görcs és póz nélkül úgy, hogy a fejünk leessen attól, amit a színpadon és a közönséggel művelnek. Jár nekik a 10/10 és az öt csillag.
Ki kellett pihenni a Foals koncertjét, úgyhogy halkan fröccsözgettem, amikor megszólalt Ellie Gouldingtól a Burn, és én is csatlakoztam a Nagyszínpad elé hömpölygő több ezres tömeghez. Sajnos ezen a koncerten nagyjából pont ennyi is történt: a harmadik szám után lapossá vált a koncert, és bár Ellie Goulding szerintem elég jól mutat önmagában a színpadon, azért mégsem egy Madonna, hogy csak a puszta jelenléte ezrek figyelmét lekösse. Ideje volt eltekerni a rádiót: gondoltam belenézek a kortárs magyar pop elsőszámú trónörököseinek koncertjébe: átslattyogtam a Wellhellóra. Goulding ide vagy oda, az elnökök azért szépen megtöltötték a VOLT–Petőfi Rádió-színpadot bár azt hiszem nem ez volt életük fellépése: valahogy a Szigeten sehogy sem átérezhető az ő életérzésük (most komolyan hogy szól már az Apuveddmeg a Szigeten, ahol a közönség egy részének tényleg apu-vette-meg a jegyét, a másik része meg maga az apu). Szóval inkább végül belekóstoltam a szigetes csütörtök éjszakába, melyet az Interpol koncertjével zártam az A38 Sátorban, amely koncert ugyan jó volt, de valami miatt koránt sem tetszett annyira, mint a koraesti MØ.
Amíg újra át nem éltem és át nem értékeltem a Szigetet, addig olcsó és buta szlogennek tartottam a Fesztiválköztársaság megnevezést, az útlevél és utazás köré felépített tematikát, de rájöttem: ez telitalálat, a Sziget sajnos vagy nem sajnos olyan rendezvény Magyarországon, amire igazán büszkék lehetünk, és amit remélem még sokáig látogathatnak a világ minden tájáról érkező kulturális bevándorlók.
Aki volt kint, az tudja, miről beszélek, aki meg nem, az, ha teheti, a hétvégén látogasson ki. Nem (csak) a koncertek kedvéért, hanem a Sziget-életérzés miatt, és hogy átérezhesse, amit én: Magyarország azért mégis csak Európa.
Fotók: Pozsonyi Roland
