300
konkluzio zero
Halva született, és a világra jőve sírása betöltötte a teret, virtuális vektortér ábrázolássá változtatva minden gondolatot, ahol nem lehet egyik helyről a másikra jutni, csak ha ő akarja, de ő nem létezik, hisz ő maga a valóság, a valóság pedig csak ábránd, egy képzetekkel, és halva született sírásokkal teli dimenziózavar.
Az agyban lezajló apró kisülések hatására biokémiai folyamatok születnek, izmok ernyednek, és feszülnek, a pupilla összeszűkül, a szájban elkezdődik a nyáltermelés, az agy elveszíti a kontrolt az orral, megszűnik a szaglás, majd, a nyáltermelés is apadni kezd, a száj kiszárad, a pupilla kitágul, az izmok elernyednek, és egyre kevesebb kisülés keletkezik az agyban. A receptorok kezdenek belassulni, a világgal már alig van kapcsolat, a csontokig hatoló nem létező fájdalomingerek most erősödnek, de mire eljutnak az agyig a jelek meggyengülnek, és apró bizsergető érzéssé válnak, amik mind az agyra, mind a csontokra hatással vannak, ezáltal a test összeroskad, a szalagok nem tartanak, a végtagok mozdulatlanná válnak, és a lét szép lassan kezd értelmet veszíteni, és a fennmaradt űrt kezdi átvenni egy aprócska agyi repedésen, és biokémiai folyamatokon keresztül átszűrődött, nem létező érzés, ami lassan gondolattá válik, egyre sűrűsödik az agyban, a sztráda viszont, ami az agyban van, teljesen eldugult így, a gondolat halva születik, majd mire a kommunikációs szintre lépve kijuthatna a való világba, már csak egy apró hangfoszlány marad belőle.
A világ kezd összehajolni, szép lassan fáziskülönbségek jönnek létre, és interferálódik a valóság, és a pontok kiontják egymást, kivéve az asztalt, ami stabil objektumként tartja magát, ő az egyetlen ami a fizikai lehetetlenségnek ellentmond, és megtartja a három dimenzió összes tulajdonságát. Az asztalon elhelyezett tárgyak megfelelő kombinatorikájával létre lehet hozni egy dimenziórepedést, ezáltal az interferenciát, és a három dimenziót egy csapásra meg tudjuk szüntetni, és a két dolog helyett kapunk egy olyan valóságot, amit már fizikai úton nem lehet megfogni, hisz nem létező tér, és időhajlások jönnek létre, amit a szemlélő nem is bír feldolgozni, tehát az elemzés lehetetlenné válik, amiből adódóan nincs konklúzió, tehát az egész folyamat értelmét veszítette.
240
a kritika
- Figyelj. Látom hogy igyekszel, és látom hogy van benned kitartás, és némi tudás is szorult beléd. De ez, tudod, manapság már nem elég.
- Mivan?
- Tudom, te próbálkozol, és látom a javuló tendenciát, és értékelem is. Talán pár év múlva, hogyha egy kicsit kiforrottabb leszel, és megtalálod a helyedet, akkor talán majd. Talán.
- Micsoda… mi… mivan? Ismerjük mi egymást?
- Ne értsd félre, nem támadlak. Ez puszta jóindulat. Segíteni akarok, de ahhoz te is kellesz. Van egy szint, egy réteg, akinek most is jó vagy, aki most is elfogad, meghallgat, de ahhoz hogy lehess valaki át kell törnöd a falaidat. Át kell jutnod a szakadékon, hogy utána szárnyalhass.
- Mihez? Milyen szárnyak… milyen szakadék? Te… most miről beszélsz?
- Tudom, nem egyszerű elfogadni. De ha az első lépésen túl vagy, onnantól sokkal erősebb lehetsz. Egy kicsit magabiztosabbnak kell lenned, jobban oda kellene tenned magad, mert ez így még kevés. Ez így nem fog meg. Jó, ne értsd félre, tényleg jó. Csak múlandó. Múlandó akarsz lenni?
- Tessék? Nem… nem akarok.
- Akkor állj fel, és lépj ki az ajtón! Merj! Tedd meg amit meg akarsz tenni, légy aki vagy, és fogadd el magad úgy. Nem élhetsz le egy életet úgy, hogy nem viszed végbe az álmod. Az nem élet! Én mondom, szabadnak születtünk, és azok is vagyunk, és tebenned megvan az erő ahhoz, hogy kitörj a zsarnokok kezeiből, és élj, élj, élj!
- Micsoda? Ez… ez komoly? Te ezt most… komolyan gondolod? Mi a szart hordasz itt össze? Különben is ki a fasz vagy te?
220
Egy apa
Mindig jó volt hozzánk. Soha nem ordibált velünk. Sőt: még fennhangon sem hallottuk beszélni. Kedves, nyugodt ember volt. Szerette anyánkat – amikor hazajött, mindig megölelte, megcsókolta. Jó férj, jó apa volt… De embernek mégsem volt az igazi.
Mikor még régen, az iskolában megkérdezték, hogy apa mivel foglalkozik, nem tudtam válaszolni. Gondolkodtam, járt az agyam, de nem tudtam rájönni. Mindig csak elment, volt, hogy napokra, majd mikor hazajött, hozott nekünk valamit. Ilyenkor általában borostás, meggyötört, leharcolt arca volt, mint aki szenved, mintha rajta lett volna az egész világ terhe. De persze akkor ebből még nem érzékeltünk semmit. Csak az ajándékkal törődtünk.
De egyre nagyobbak lettünk, és egyszer megkérdeztem anyámat, hogy apa ilyenkor hova megy. Azt mondta, kérdezzem meg tőle. Nem mertem. Nem tudom miért, de nem mertem megkérdezni. Talán féltem szembenézni azzal, hogy az apám mégsem olyan jó, mégsem olyan, amilyennek én gondoltam.
Egyszer, kora reggel felébredtem, kimentem a konyhába, és ott ült az asztalnál, cigizett, mint mindig, kávézott, mint mindig. Az ablakkal szemben ült, a harmadik emeleti kis ablakon bámult kifele, üveges szemekkel, rezzenéstelen arccal, mint egy szobor. Az álmatlanság, a vívódás szobra, amiben egy csipetnyi halálvágy szorult, amiben ott lapult az egész emberiség, és mégis olyan üres volt. Szerettem apámat. De soha nem tudtam megérteni.
Mikor már kamaszok voltunk, elkezdtünk gondolkodni, hogy hova tűnik apánk. Akkor már volt, hogy hetekig nem láttuk. Azon gondolkodtunk, hogy talán szeretője van. Anyánk előtt nem mertük mondani, sőt, igazából még egymás előtt sem. Hihetetlennek tűnt az egész, az, hogy apánk megcsalja anyánkat, az az ember, aki mikor hazaér virágot hoz, aki tiszta odaadással borul anyánk keblére, aki mosolyt csal az arcára. Nem mertük kimondani, mert nem hittük el. De mégis ott motoszkált bennünk.
Nem tudtuk, honnan van pénze. Nem tudtuk, miből veszi az ajándékot, a virágot, miből tartja el a családot. Persze anyánk is dolgozott, nem is keveset. De egyedül nem tudott volna eltartani minket. Nem tudott volna egyedül felépíteni egy ekkora hazugságot, hogy apánkat és minket is ő tart el, és ezt tudtuk. És azt is, hogy bár apánk megtört lélek volt, nem hagyta volna, hogy eltartsák. Maradt benne büszkeség.
Megpróbáltam követni. Egyszer, mikor elment otthonról, emlékszem, hajnal volt, csípős, őszi hajnal, már lehetett érezni a tél közeledtét. Gyalog ment, teste meg volt görnyedve, léptei vontatottak voltak. Néhány sarokkal a házunk után, egyszer csak befordult, és… Mentem utána, befordultam a sarkon, és ott állt előttem, a falnak támaszkodva, szemei fáradtak voltak, arcán kedves mosoly, enyhe, mégis határozott. Megveregette a vállam. Nem szólt semmit. Csak megveregette a vállam, majd megállt mellette egy taxi, és beszállt.
Tavasszal halt meg. Az orvosa azt mondta, a stressz miatt. Lelki problémái voltak, amikkel nem tudott mit kezdeni. Azt mondta, sokat beszélt vele róla, végül is, jó barátok voltak. A temetésén is ott volt. Emlékszem, mikor vittük a koporsót, elkezdtek hullani a szirmok a fákról. Mintha ők is siratták volna apámat.
Pár héttel a temetés után odajött hozzám anyám, és egy borítékot nyomott a kezembe. Egy kulcs és egy cím volt benne. Elmentem oda. Egy lerobbant lakóház volt, régi stílusú. Bementem, majd mondta a gondnok, hogy menjek a pincébe. Mikor kinyitottam a pinceajtót, és beléptem, nem tudtam mit gondolni. Az egész pincében az asztalokon, a falnak döntve, mindenhol festmények voltak. Vagy száz, vagy még annál is több. Rólam, testvéreimről, anyámról, a lakásunkról, az orvosról, mindenről. Gyönyörűek voltak. Mintha éltek volna, mintha szívét-lelkét belefestette volna minden egyes képbe. Összerogytam, és elkezdtem zokogni.
Mikor hazamentem, anyám csak annyit mondott: most már tudod.
