Az első évben – ez 1980-ban lehetett – még kevéssé az elforduláson, mint inkább a horkantáson volt a hangsúly, s akkor még Kiss Ernő (akkor még nem nyugalmazott nem dandártábornok) a maga adta tekintélyes hangra akár a reggeli ébresztő trombitaszóra pattant ki vigyázzállásban az ágyból. Az akkor még nem ötvenéves feleség mindebből mértani pontossággal kikövetkeztethette, hogy a kávé öt percen belül az éjjeli szekrényen gőzölög. Balra fordult, és – meggyőződve házassága abszolút tökéletességéről – elégedetten kettőt sóhajtott. Nem sokáig. A kávé egészen 1980. december 31-ig minden reggel pontosan fél hétkor az elvártnak megfelelően két cukorral, tejjel meg is érkezett, mígnem 1981. január elsejének reggelén… Kiss Ernő arra ébredt, hogy nem ébredt fel, jobb oldalára fordult, és – meggyőződve házassága abszolút tökéletességéről – elégedetten kettőt horkantott. Rosszul tette. E jeles napra datálható ugyanis, hogy a majdani nyugalmazott dandártábornok (majdan ötvenéves) felesége akaratán kívül csődeljárást kezdeményezett házassága ellen anyja ötödik emeleti panellakásának konyhájában. – Na, végre – mondta erre Anyuci, a már ekkor elviselhetetlen házisárkány, s mint a házasságok védőszentje még aznap beköltözött Kiss Ernő, majdani nyugalmazott dandártábornok tejjel-két cukorral folyó Kánaánjába.

Anyuci a mosókonyha melletti szobát választotta ki barlangjául, mely történetesen a fiatalok hálószobája alá esett, s így minden – jelenléte nyomán egyre sűrűsödő – vitában meglepően értesült sárkánynak bizonyult. Ernő az első pár évben még reménykedett, hogy a gyerekek érkeztével családi vacsorákon rendszeresített idomítása csillapodni fog, de be kellett látnia, hogy Anyuci nevén kívül semmi sem változott, sőt: Mamuciként erői csak megsokszorozódtak. Még hálásnak kellett lennie, hogy milyen sokat segít az áldott lélek, s azt a kevés nyugdíját is mind rájuk költi, mert ennek a lánynak még egy szép bundája se volna tél közepén, ha rajta, Ernőn, ezen a semmittevőn múlna. Mert ez csak hazajön, leül a sörével, az újságjával, és onnantól a család az fittyfene, az smafu, egy értelmes szót váltani vele nem lehet, mert fáradt, mert elege van, és csöndben kell maradni, hogy kipihenje a munkát, pedig rég hazajöhetett volna, csak megint beült a Szondába a haverokkal, ne mondja, anélkül is tudja, bűzlik a cigarettafüsttől,  ezt is hányszor megígérte, hogy mielőbb leszoktatja magát, mert a gatyájuk is rámegy lassan, pedig a gyerekeknek megint új cipő, kabát, könyvek, tolltartó és az egész világmindenség kellene, meg különben is, mit gondol mégis, lassan egy lépcsőn nem tud felmenni anélkül, hogy a tüdejéhez ne kapna…

Repkedtek a feleség szájába adott mondatok, hogy már a gyerekek is átvették, és az Aput már ők is azzal az „átlátok rajtad” – nézéssel figyelték, amit olyan ügyesen megtanított ez a hétfülű fenevad, ez, a kibírhatatlan, életkeserű, vénség, ez, aki három házasságából mind a három férjét sírba vitte, ez a hárpia, aki vele mindig mézes-mázos, így Ernusom, úgy Ernusom, ahogy látod Ernusom, kérsz egy kis csirkét Ernusom, az Ildi sütötte, Ernus, aztán a háta mögött meg áskálódik azzal a kimondatlan mindent rosszallásával. Ő inkább már haza se jön, hát csodálkozik az Ildi is, hogy inkább a Szondába ül be a fiúkkal, mint ebbe a viperafészekbe!

Ki tudja, hová fajult volna a családi idill, ha Mamucit, a hétfülű sárkányt 1989-ben, regnálásának nyolcadik évében váratlanul el nem csapja egy máig azonosítatlan, ismeretlen rendszámú rendőrautó ittas vezetője – kétszer.

Vizsgálatot senki sem indított, az újságok is mással voltak elfoglalva akkoriban. Kiss Ernő meg valahogy csak dandártábornok lett az évek folyamán, s már senki sem emlékezett a kényes családi tragédiára. Aztán nyugalmazásának éjjelén a Szonda előtt ismét feltűnt egy ismeretlen rendszámú rendőrautó. Kiss Ernő összeszedve maradék józanságát bemászott az anyósülésre Ildi mellé. Kétszer – elsőre már ezúttal sem ment.

A definíció helytelensége okozhatja a bajt. Nem vagyok képes leírni a dolgot, nem ismerem a dolgot, hát hogy a rossebbe találhatnám meg a dolgot.
Ellenben a dolog sem keres engem.
Egy olyan portál, mint teszem azt a Google, sem képes „mindenttudni”.
Ha esetleg valaki rám keresne… ki adna rólam valamit? Megmondaná, hogy a fagyi a kedvencem és általában reggel kelek. Nem valószínű.
A kilétem titok maradna, csupán a „milétem” fejtené meg, és adná közre. Ha lenne…
Ez a bizonyos dolog ebben az esetben egy szám:
935624394625418365345427

Te ebbe a számba szerettél bele.
A „milétembe”.
Ami nem létezik.

De mindegy, az a lényeg, hogy eléggé rossz volt ma, hogy ilyen volt az utcánk. Kinn voltam, belemarkoltam a kevés megmaradt hóba, és eldobtam. Még a levegőben szertefoszlott. Feloldódott abban a szúrósan hideg levegőben, és ez is lehangolt. De most komolyan, képzelj el, ahogy dobálom a porhót, és csodálkozom, hogy szétesik a levegőben. Annyira nem bírtam látni az utcát, hogy inkább felpattantam egy buszra és elindultam a vakvilágba.

Az van, hogy tényleg nem tudtam, melyik buszra ültem fel. Csak felültem az egyikre és kész. Furán nézhettem ki. Kábé azt lehetett látni, hogy az ablak mellé ülök, aztán ez nem jó nekem, ingerülten felpattanok, átülök az ablaktól távolabbi ülésre, lehajtom a fejem, és gondolkozom valamin. Azzal együtt nem gondoltam semmire. A fene se tudja, hogy van ez. De a lényeg az, hogy egyáltalán nem egy ismeretlen helyen sikerült kikötnöm.

Amikor a sapkámat felvéve leszálltam, eszembe jutott, hogy nem is olyan régóta szeretem a telet. Igaz, hogy akkor is szerettem, amikor még kis tag voltam, de ennyire nem. Inkább csak örültem, ha esett a hó, mert ki lehetett menni játszani benne. Annyi mindent lehet azzal csinálni. Legtöbbször hókrapekokat építettem vagy szánkóztam. Talán annyiban más azóta, hogy már látom, mennyire szép. Asszem, napokat tudnék állni és csak nézni, meg emlékezni. Akkorra, amikor igazán megszerettem, vagyis amikor az első barátnőmmel jártam. Arra sokat szoktam gondolni, igaz, keveset beszélek róla, mert az embereknek általában hiába próbálsz mesélni ilyenekről. A nevét még neked se mondom meg, hívjuk mondjuk Jane-nek. Jane a főszereplő régi szerelme a Zabhegyezőben, a kedvenc könyvemben. Nem tudom, olvastad-e, én vagy ezerszer, azóta beszélek így, hogy csomószor mondok ilyesmiket, hogy tag, meg ilyenek. Ezt a szüleim mondjuk annyira nem díjazzák. Talán tényleg nem annyira nyerő dolog, de az a könyv gyönyörű, és ha azt akarod, hogy valami szép a tiéd legyen, akkor a rossz dolgok is ráragadhatnak belőle. De azért attól még marhára megéri. Erre ők meg avval szoktak jönni, hogy miért csak erről a könyvről hallják tőlem ezt, meg hogy rossz dologra vonatkoztattam, vagy mi. Kikészítenek ezzel! Miért mondanak olyat, hogy egy gondolatot lehet rossz dologra „vonatkoztatni”? Nem azért, de ez baromság.

Ezeket csak azért mondom, mert most Jane-ről kéne beszélnem, de nem nagyon van hozzá kedvem. Úgy értem, szeretek rágondolni, de néha az is le szokott hervasztani. Ha beszélnem kell róla, az meg főleg. Nem tudom milyen volt már, ez olyan nehéz. És gyűlölök ilyet mondani, de nem tudom, mennyit mondok csak amiatt, mert ő volt az első nekem. Volt egy bája annak, ahogy felfedezgettük egymást, ahogy mindig valami új kiderült róla. A kapcsolatok minden lépcsőfokánál elidőztünk, ahogy azt kell, egyszerűen elképesztő volt. Amúgy néha azt gondolom, hogy pont ezért mentünk szét. Hogy a lépcsőfokokra figyeltünk, meg minden. Fürödtünk az „először” gyönyörűségében, és nem vettük észre, hogy igazából az időre figyelünk. Pedig a szerelem az örök és nem tűri az ilyet, még ha ez nyálasan hangzik is. De mindegy, a lényeg az, hogy egészen kivételes lány volt. Olyan, akinek ha, mondjuk, a fenekét simogatod, akkor nem azért teszed, hogy érezd a fenekének a tapintását. Hanem marhára azért, hogy jól essen neki. Na figy, a legszebb élményem vele az volt, amikor egyszer este esőben mentünk haza. Alapvetően nem szeretem az esőt, de akkor olyan szép volt, ahogy a mindent kitöltő sötétségben egy lámpa fényébe álltunk, kábé mintha egy szigetre menekültünk volna, közben meg fentről bolondul futkároztak az apró esőcsíkok. Egyszerre volt hihetetlenül komoly, majdnem drámai, hogy mélyen Jane szemébe kellett néznem, és egyszerre volt játékos vagy felszabadító vagy valami, amitől meg úgy éreztem, hogy mindjárt elkezdek nevetni, de úgy, hogy sose hagyom abba. Belebújtunk a fénybe, és csak néztük az esőt, és egyre kevésbé zavart, hogy zuhog. Ez volt a legromantikusabb az egész kapcsolatunk alatt, még akkor is, ha egy zuhi végignézése szerintem annyira számít romantikusnak, mint a foghúzás. Vele az volt. Na, ilyen lány volt Jane.

Amúgy nem tudom, mi van vele. Miután szétmentünk, írtunk egymásnak egyszer-kétszer, de elég hamar megszakadt ez is, és nem tudnám megmondani, mi történt vele azóta. Azért persze kíváncsi vagyok rá, de többször jut eszembe maga a kapcsolat, meg annak az időszaknak mindenféle élménye. Olyan ez, mint egy régi érzés, amit kis tagként sokszor éreztem, és ami emiatt elég erősen belém van nyomódva. Szóval imádtam a rajzfilmeket, és egy csomót felvettünk videóra. Egyik-másik kazetta viszont nem sokkal a mese vége előtt járt le, és azoknak a vége lemaradt a szalagról. Amikor ezeket néztem, az utolsó pár percnek mindig különös hangulatúnak éreztem. Eleve úgy néztem, hogy mindjárt véget ér a vége előtt. Mintha képkockákra szeletelte volna vissza ennek a tudata a történetet, minden pillanat külön jutott el hozzám. Drámai hatású volt, azt hiszem, ez a jó szó. Talán attól, hogy nem tudtam biztosra a végét, de nem is volt kiszámíthatatlan, legalábbis felzaklatóan kiszámíthatatlan nem. Valamikor ezeknek is láttam a végét, de arra általában nem emlékeztem. Például már elaludtam, mire leereszkedett a „stáblista”, vagy ilyenek. Egyszóval nem tudtam, hogyan fog végződni, és többféle variációt találtam ki rá, de azt már akkor is tudtam, hogy a mesékben a jók mindig megkapják a jutalmukat. Vagy lehet, hogy ez a hangulat egy kicsit később kezdett magával ragadni, amikor már nem volt túl nagy kunszt erre rájönni. Mindenesetre az volt a legjobb az egészben, hogy mindig más variációkat találtam ki. Ha kiderülne a folytatás, szóval ha megnézném a végét vagy rátalálnék a második részre, az túlságosan beszűkítené az egészet. A második részek semmire sem jók.

Amikor leszálltam, nem erre a rajzfilmes dologra gondoltam, bár még az is lehet, nem emlékszem rá. Igazából össze-vissza eszembe jutott mindenféle. Leginkább az, amit eddig írtam, de annyira máshol voltam, hogy nem lepődnék meg, ha valami kimaradt volna. Mindenestre leszálltam, a fejemre csaptam a sapkám, és akkor ütött meg, hogy a Jane-ékhez vezető buszmegállóban voltam. Addig észre se vettem, hogy arrafelé tartottam. Esküszöm, nem azért szálltam fel arra a buszra, hogy ide jöjjek. Amúgy érdekes érzés volt ott lenni, elég érdekes ahhoz, hogy rövid sétába kezdjek. Elvégre baromi régen jártam errefelé. Néztem a házakat, az utcát, ismerősek is voltak, meg nem is. Minden úgy maradt, ahogy legutóbb láttam. Csak hát elszoktam tőlük. Nehogy azt hidd, hogy nem emlékeztem rájuk, mert eszembe jutottak azóta is, hogy nem jártam ott. Pont, hogy emlékeztem rájuk, pontosan úgy idéződtek fel bennem, ahogy akkor láttam, de egész más valamire emlékezni, és egész más látni. De mindegy, az a lényeg, hogy van ott egy játszótér, ahol sokat voltunk Jane-nel, leginkább a pingpongasztalokon ülve. Arrafelé mentem, hogy megnézzem ezeket a pingpongasztalokat, amiket mi véletlenül se pingpongozásra használtunk. Már messziről zsivaj meg labdapattogás hallatszott, ez egy kicsit elvette a kedvem, de azért még odamentem. Megnéztem a pingpongozó csürhét, csupa menő mókus, száradt, zselézett hajjal. Azért ettől még nem állt fel a szőr a hátamon, de arra se kellett sokat várnom. A pingpongozók között ugyanis Jane-t vettem észre. Amúgy ő is sapka nélkül, pont mint a kis társasága. Mintha nem fagyna bele a zsír az ember fülébe ebben az átkozott hidegben! Hát alig hittem el. Ott állt előttem az asztal másik oldalán, és csak néztem rá intelligensen eltátott szájjal, hogy talán mégsem ő az, mert mit keresne itt. Aztán megszólított és így biztossá vált, hogy ez a furán Jane-re hasonlító lány tényleg ő. Köszönt, mondta, hogy ezer éve nem látott, mi van velem, meg minden, még meg is kérdezte, hogy nincs-e kedvem beállni. Végül is úgy csináltam, mintha valami dolgom lenne a környéken, és csak köszönni álltam volna meg. Azt mondtam, sajnos most nem érek rá, de holnap lenézek, ha ő is itt lesz. Kamuztam, ez igaz, de ha egyszer olyan sürgősen le akartam kopni onnan! Szegény Jane mindenesetre nem vette észre a turpisságot, azt mondta, hogy itt lesz, és jöjjek.

Szabályosan kifutottam a játszótérről, még jó, hogy azt mondtam, sietek. Nem nagyon láttam, merre megyek, csak menni akartam, bármerre. Olyan zaklatott voltam, hogy utána egy semmiség is rendesen kiborított. Kicsit messzebb a játszótértől megálltam egy nagyobb adag jég előtt, hogy beszakítsam a sarkammal. Pokoli nehezen ment, aztán amikor sikerült, még tovább hervasztott. Szilánkokra tört az egész, úgy ahogy volt. Nem volt valami szép látvány, ha már tudni akarod. Nem is értem, miért mondják a felszabadultságra is, hogy megtört a jég. Ha megtöröd a jeget, az rombolás. Meg ahogy megtört, már nem látszódtam benne. Persze mondhatod, hogy ez utóbbi nem valami nagy veszteség, de viccen kívül: valahogy ijesztő volt.

Szóval ez jött le abból, hogy betörtem a jeget. Gondolom, nagyjából látod, milyen hülye vagyok. Tele voltam feszültséggel, nem bírtam magammal, elkezdtem futni. Egy szuszra felrohantam a kilátóhoz. Nem olyan kis út, de nem érdekelt. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, csoda, hogy nem taknyoltam egy művészit. Már majdnem felértem a tetejére, amikor észrevettem, hogy esik a hó. Nagyjából azóta esett, mióta elindultam a játszótértől. Kicsit lassítottam, de így is hamar felértem. A tetőn odasétáltam a korláthoz, rátámaszkodtam, végignéztem a tájon, és hangosan felkiáltottam, hogy ez haláli. Elhatároztam, hogy egy kicsit még nézelődöm, aztán átmászok a korláton. Jóleső fáradtság bizsergett mindenemben, és csak néztem a hóesést. Aztán ahogy nézegettem a részleteket, egyre inkább ott akartam maradni. Halogattam a korlátot, mert tényleg oltári volt a látvány. Ott lebegtek a nagy kövér hópelyhek, mögöttük meg látszódott a város, a játszótérrel, a nyüzsgő kis pontokkal, az ismert és az ismeretlen zugaival. Olyan volt, mint egy kisebb tag üveggömbje a miniatűr várossal.

Úgy látszik, megrázta az üveggömbjét, mert hamarosan felkavarodott az egész. Jött némi szél, vagy valami, de fel-alá siettek ki a képből a hópelyhek. Szép lassan minden egy összefüggő fehérség lett. Az egész úgy morajlott, mint viharban a tenger. Csupa mozgás, de annyira, hogy nem is látszott a város. Csak hogy minden szakadatlanul mozog ide-oda. Ez valamiért nagyon tetszett. Mintha megelevenedett volna egy kép az orrom előtt a kémia tankönyvemből. Csak néztem a fel-alá rakoncátlankodó atomokat, ahogy sodorja őket valami titokzatos szél. Nehéz ezt leírni, de nagyon érdekes volt. Meg békés.

Volt még valami furcsa. Amikor elállt a vihar, megint bezsongtam. Nem tudom, mitől. Talán ahogy megint láttam a várost, most már hóba bújva, vagy pont a hóvihar emlékétől. Fogalmam sincs. Döntsd el te, hogy miért, de egyszerre hatalmas kedvem lett visszamenni az utcákra. És megfogadtam, hogy holnap mégis elmegyek Jane-el találkozni. Dilis vagyok, tudom. De azt hiszem, tényleg el fogok menni.

- Szörnyű ez az eső  – mondta a belépő fiatalabb köszönés helyett.

- A világ is az, amelyre hull ez az özönvíz – szólt a reakció.

Az idősebb megfordult és most látta csak meg a fiatalabbat, eddig csak az ablakon visszaverődő képét figyelte. Valahol nyitva lehetett egy ablak, mert a cseresznyefából készült hatalmas asztalon lévő füzetecske lapjait mozgatta a szél. A szoba teremnek is beillett. Tiszteletet követelően terpeszkedett az első emeleten.

- Úgy hallottam… – kezdett bele az idősebb.

- Tudom – vágott a szavába a fiatalabb.

Percekig csend lett. Még az esőt sem lehetett hallani. A könyvfalak jól hangszigeteltek.

- És igaz? – folytatta az idős hirtelen.

- Nem tagadhatom.

- Hány gyermeked van?

- Három.

- És egészségesek?

- Mindannyian.

- Hála a jóságos Istennek – szólt a püspök.

- Hála a jóságos Istennek – ismételte lassan a plébános, miközben a reverendájáról még mindig csepegett a víz.

Az agyban lezajló apró kisülések hatására biokémiai folyamatok születnek, izmok ernyednek, és feszülnek, a pupilla összeszűkül, a szájban elkezdődik a nyáltermelés, az agy elveszíti a kontrolt az orral, megszűnik a szaglás, majd, a nyáltermelés is apadni kezd, a száj kiszárad, a pupilla kitágul, az izmok elernyednek, és egyre kevesebb kisülés keletkezik az agyban. A receptorok kezdenek belassulni, a világgal már alig van kapcsolat, a csontokig hatoló nem létező fájdalomingerek most erősödnek, de mire eljutnak az agyig a jelek meggyengülnek, és apró bizsergető érzéssé válnak, amik mind az agyra, mind a csontokra hatással vannak, ezáltal a test összeroskad, a szalagok nem tartanak, a végtagok mozdulatlanná válnak, és a lét szép lassan kezd értelmet veszíteni, és a fennmaradt űrt kezdi átvenni egy aprócska agyi repedésen, és biokémiai folyamatokon keresztül átszűrődött, nem létező érzés, ami lassan gondolattá válik, egyre sűrűsödik az agyban, a sztráda viszont, ami az agyban van, teljesen eldugult így, a gondolat halva születik, majd mire a kommunikációs szintre lépve kijuthatna a való világba, már csak egy apró hangfoszlány marad belőle.

A világ kezd összehajolni, szép lassan fáziskülönbségek jönnek létre, és interferálódik a valóság, és a pontok kiontják egymást, kivéve az asztalt, ami stabil objektumként tartja magát, ő az egyetlen ami a fizikai lehetetlenségnek ellentmond, és megtartja a három dimenzió összes tulajdonságát. Az asztalon elhelyezett tárgyak megfelelő kombinatorikájával létre lehet hozni egy dimenziórepedést, ezáltal az interferenciát, és a három dimenziót egy csapásra meg tudjuk szüntetni, és a két dolog helyett kapunk egy olyan valóságot, amit már fizikai úton nem lehet megfogni, hisz nem létező tér, és időhajlások jönnek létre, amit a szemlélő nem is bír feldolgozni, tehát az elemzés lehetetlenné válik, amiből adódóan nincs konklúzió, tehát az egész folyamat értelmét veszítette.

Az egész úgy néz ki, hogy te sóhajtasz, a tüdődből kiáramlik a levegő és csatlakozik a kósza szellőhöz, ami az imént meglegyintette a hajadat, majd végigrohan az utcán, kirántja a férfi kezéből a 65 centes bélyegeket, végigsodor egy elhagyott szalvétát az úton; aztán felborzolja a fák levelét, innen belekapaszkodik a hegyről aláomló esőfelhőkbe és a közeli faluban lesodorja egy fehérre meszelt parasztház piros tetőcserepeit; a városok közt elnyúló olajfaligetekben dolgozó munkások szemébe homokot fúj, a strandon játszó gyerekek kezéből kipattintja a felfújható csíkos labdát, aztán meglegyint egy parányi részecskét a víz felszínén; az rezegni kezd, és magával rántja a mellette levőt, az pedig az őmellette állót, így milliárdnyi vízrészecske rezdül végig, amíg aztán tajtékos hullámot vet a lábad előtt, amikor te ott állsz a parton és sóhajtasz.