Címke: novella

2018-04-23 / / hírek

A JCDecaux idén is meghirdeti ötperces novellapályázatát. A beérkezett alkotásokból a húsz döntős munkát Budapest belvárosában és a megyeszékhelyeken lévő buszmegállók utasvárójában olvashatják el az érdeklődők ennek az évnek a nyarán.…

2013-10-17 / / Próza

 K. Cs. bujdosónak   Reggeli gyülekező egy alagsori étkezdében, csupa ingnyakú férfi, lenge blúzban domborító nő, enyhén obszcén társalgás a párás levegőben, hétfő, fél nyolc. Négyen felállnak és átsétálnak a…

2012-11-26 / / Próza

A könyvtáros utolsó története Legenda Azt hallom a nagyapámtól egyszer csak: – Jajj, de beteg vagyok, talán meg is halok. Majd elcsendesült a könyvtárszoba, de ez a csend csak addig…

2011-12-24 / / Próza

„Tyger! Tyger! burning bright
In the forests of the night”

Dohányfüstben úszott a hely. Egy előadás után ültem be, piszok hideg volt, és azt gondoltam: „ miért ne üljek be egy italra, csak úgy ?”. Így hát beültem, a hely egy hátsó részén foglaltam helyet. Eléggé kavargott a fejem. Jean-Paul és Simon szerelme, a hangos zene, általában véve a hangzavar, és a Mester és Margarita járt a gondolataimban. Utóbbit nem csupán saját szórakoztatásomra olvastam, nem is először, de ez most nem igazán fontos. Tehát ott ültem, és zsongott a fejem, kicsit fájt is. Elkezdtem olvasni. Először nehézkesen ment a dolog, ahogy az lenni szokott. Nem tudtam teljesen odakoncentrálni, fel-felpillantottam, körültekintettem, megnéztem magamnak az embereket. Volt ott minden fajta. A lányokra koncentráltam. Eszem ágában sem volt odamenni valamelyikhez, vagy hasonló. Csak szeretem csodálni a lányokat a maguk sajátos szépségében. Egy szép lány olyan is lehet, mint egy szép kép. Az ember nem feltétlenül azért nézi, mert kezdeni akar vele valamit. Egyszerűen csak jó nézni. Szóval eleinte kevésbé tudtam a könyvre koncentrálni, aztán, ahogy haladtam előre, mégiscsak megfogott Bulgakov festészete. Például Woland, mikor színpadra lép a frakkjában, kíséretével. Lenyűgöző. A tizenkettedik fejezet végén jártam, az előadás volt soron, majd néhány perc múlva le is vitték a konferanciét, az elődás véget ért, és következett Ivan és a Mester. Tizenharmadik fejezet: A hős megjelenik. Szeretem ezt a részt, a beszélgetést, hogy végre találkozik a második világ, az írók értik egymást, és értik Pilátust is. Ekkor egy lány lépett oda hozzám:
– Kölcsönadod a könyved egy sorra? Szeretek beleolvasni abba, amit idegenek olvasnak, ezeknek a soroknak mindig van valami üzenetük.
– Ja.

2011-12-13 / / Próza

Meredith Nelsonnak, akivel sosem beszéltem

„haját, mely illatos, dús sisakká szökik,
és emlékével is felgyújtja régi vágyam”
Baudelaire

A híd közepén ültünk le. Tincsenként kötöttem haját a korláthoz. A préri vörösét mindig is ilyennek képzeltem. Nehezen, de ő is rögzítette a fémhez a hajkötegeimet. Olyan hosszan ültünk egymás mellett, hogy beesteledett és fázni kezdett. Elkezdtük kioldozni a hajunkat és közben magatehetetlen vergődtünk a sétálók lábainál, mint a koldusok. Nem sokára felálltam és megigazgattam a hajam, de az ő fürtjei egyre jobban belegabalyodtak a korlátba, mint ahogy egy szabadulni akaró dög. Egyre reménytelenebb helyzetbe került. A hídmester azt mondta vagy a korlátot fűrészeljük el vagy a kislány haját vágjuk le. Mondjuk egy korlátdarabot maga után vonszolva biztos rosszabbul nézett volna ki, mint rövid hajjal. Ekkor láttam utoljára, mert nem sokára hazament, Nebraskába, a prérire. Sírva szaladt el, a hídmester meg a kezembe nyomta a hajat, amit egy nejlonszatyorba erőltettem. Vártam még egy darabig, aztán hazaindultam.

2011-09-17 / / Próza

„A pacalpörkölt nagyon ízlik nekem. Olyannyira, ha tehetném csak azt enném. Mert énnekem a pacal olyan, mint másnak a nyaralás. Számtalanszor tették fel a kedélyesen átgondolatlan kérdést, mit is lehet…

2011-09-11 / / Beszámoló

Az Eötvös Collegium irodalmi beszélgetéseknek számos alkalommal helyet adó Nagyklubjában szép számmal jelentek meg collegisták és nem collegisták szeptember 10-én délután, hogy meghallgassák, mit is mond Spiró György Kémjelentés című…

2011-07-09 / / Próza

   Amikor a szüleim elváltak, mindenről meg tudtak egyezni, csak arról nem, hogy kié legyenek a falon lógó fényképeim. Végül arra jutottak, hogy igazságosan feleznek. Kiszedték az összes képet a keretből.…

2010-12-01 / / Próza

„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma”
Verlaine

Vad korszakomban éltem. A cigarettát az alma materbe nyomtam, és a lehulló csikkeket néha otthagytam, néha meg kirúgtam az útra, de úgy, hogy véletlen se essen a szélén lévő csatornába. Hadd lássa mindenki.
Persze csajoztam. A barátnőm a villamosmegállótól nem messze lakott, egy rövid, meredeken emelkedő, lépcsőben végződő utcában. Különös utca volt, melynek egyik oldala más nevet viselt, mint a másik. Felfele mindig a Katyń utcán sétáltam, lefele pedig a Vöröshadseregen, ugyanis így hívták az utca két oldalát, vagyis a két utcát. A múlt rendszerben, valahogy senkinek nem tűnt fel a Katyń utca, pedig még sztahanovista munkás, sőt párttitkár is élt ott. És valahogy rendszerváltás után meg a Vöröshadseregről feledkezett meg mindenki, pedig még emléktáblát is állítottak a lengyel áldozatoknak, de a nagy felhajtásban nem figyelt senki a túloldalra, és elfelejtettek szólni. Pedig a postás akart, hogy azért már több mint húsz éve történt a rendszerváltás, Kádár János is meghalt, most már nyugodtan lehetne változtatni.

Vad korszakomat éltem. Amikor a vénasszony szatyra elszakadt, és szétgurultak a paradicsomok a villamoson, nem segítettem, hanem rájuk léptem. Örömöm leltem benne, ahogy a piros húsuk kifakad, és kifolyik az a nyamvadt levük. Hadd lássa mindenki.
Szép fák nyújtóztak az utcán, azaz mindkét utcán egyaránt. Mikor arra jártam, mindig hallottam sóhajtani a legidősebb fát a fasoron; azután vágták ki, miután meghalt a legidősebb lakó abban a házban, ahol a barátnőm is élt. Igazi értelmiségi nőt kell elképzelni, nagyszerű elmével, amit az elmúlás ölt meg, sok könyvvel és egy versenyzongorával, amit a kevésbé értelmiségi rokonok öltek meg. Éppen kapóra jött a lomtalanítás, és mindent kidobtak. Így nagyszerű költők, írók könyvei végezték kinn a fák között; meg a versenyzongora, amit azért selejteztek ki, mert több billentyűje hamisan szólt, és az alkoholista művész csak disszonánsan tudott rajta Chopint játszani, megpihenve útban hazafele.
Azokon a napokon ismerkedtem össze a barátnőmmel, és mikor hazakísértem, egymásnak estünk. A nagyszerű költők, írók munkáinak papírtömegében szeretkeztünk vadul. A lapok átitatódtak a húgytól, hányadéktól és szartól, hiszen vagy egy hete kinn voltak. De bennünket nem érdekelt, és a combjai közé élveztem, mikor elszabadult a versenyzongora, amit nem rögzítettek, és nekiütközve a legidősebb fának a fasoron, kidöntötte azt. Mint kiderült, belül már erősen korhadt – de mégis mi öltük meg. Így a legidősebb lakó után a legidősebb fa is meghalt. (…)