120
A kislány és a szörny
csak a barlang látott mindent
a szörnyet aki ott tanyázott rég
és ösztönlény volt és néha kaparta a sziklát
és a kislányt aki még régebb óta élt
és bonyolult volt mint a kislányok általában
a szörny vad volt
és nem a barlangba való – túl nagy
nem a nagyvilágba – ahhoz apró és gyenge
mint a túl fehér túl sötét mesztic
a kislány szép volt
de maga sem hitte
magányában mindig a barlang szájánál ült
és a mélynek beszélt és figyelte azt
várta hátha az visszanéz belé
és elmondja hogy tényleg szép
és egy nap hangot hallott
a szörny szólt a mélyből
majd előjött odújából
és tudta ki a lány
és a lány tudta ki a szörny
régi mesékből ismerték egymást
az igaz mesékből ismerték egymást
ahol mindketten láttak már sárkányt sírni
és királyfit királyfival csókolózni
és körtemagból almafát magasra nőni
(ami éppoly természetes
mint a férfi magja mely lányt nemz)
és tudták melyikőjüknek kell meghalnia
a szörny hátravetette fejét
a kislány közelebb lépett
gyengéden megfogta puha kezével
a szörny karmokban végződő mancsait
olyan közel lépett
hogy zsenge mellei a szörny pikkelyes
mellkasát súrolták
majd piros katicaajkát
a felajánlott torokra tapasztotta
***
a kislány kezével vájt sírt a földbe
és néhány órát még a tetem mellett üldögélt
mesélt neki a jövőről
mesélt neki amiről fogalma sem volt
majd elfödte a testet
és fejét kissé lehúzva
(mintha kisebb lenne a bejárat)
bement a barlangba
csak a barlang lát mindent
210
A Pléd
Volt egyszer egy fiú, aki arra ébredt, hogy nem létezik.
Könnyedén kelt fel az ágyból, magával rántva hamuszürke köpenyét: a takaróját. Már nem kellett, hogy a lába elérje a földet. A kezére pillantott: fehér, puha tenyerei voltak ‑ egy-két évig zongorázott is még régen. Nem volt valami izompacsirta: biztos nem sokszor verekedett még életében.
Most azonban már nem volt keze: csak az előszobatükörben láthatta meg saját magát ‑ úgy, ahogy délután lefeküdt; gyűrött, fehér inggel, piszkos aljú farmernadrággal, aminek zsebéből már hiába kapta volna elő a telefont.
Hogy mit szólt hozzá, nem tudni. Talán örült is neki. Legalábbis nem reagálta túl a dolgot: a félhomályban úgy láttam, tükörbeli arca kifejezéstelen maradt.
Ötpercnyi bámészkodás után úgy gondolta, ideje lenne kezdeni valamit a helyzettel. Lassan, kullogó lépteket imitálva haladt, de már nem volt szüksége arra, hogy kinyissa szobája ajtaját. Sőt, már nem is volt szobája. Szétdobált holmija helyett egy fotel állt, kis asztalka, és egy szépen megvetett ágy: egy vendégszoba. Képzeletében végigrostálta azokat a dolgokat, amiket szeretett: a gépét, a videó- és számítógépes játékokat, a dobozban porosodó playstationjét, a földrajzi atlaszt, az általánosban sokat nyúzott műanyag hősöket és dinoszauruszokat, meg a tankönyveit és a kötelezőket ‑ tulajdonképpen már egyik sem hiányzott. Tehát nyugodtan továbbállhat.
Édes szüleit ritkán látta otthon, és akkor sem érdekelte őket, hová megy. De minek is kezdjen ezen filózni: hiszen nincsenek is szülei. Amikor belépett a régi szobájába, egykedvűen belátta, hogy ő nem meghalt: ő nem létezik. Mintha számított volna erre. Nem is. Nem gondolt sose ilyesmire. Csak valahogy érezte.
Miközben kisodródott a lakótelepre, az jutott eszébe, miket gondolt elalvás előtt. Arra gondolt, hogy nincs barátnője. Arra gondolt, hogy Petróék buliján volt egy szép lány, aki tetszett is neki, ismerte is valahonnan, de éppen mikor rápillantott, akkor esett le a székről a kis műanyag pohárkák eltüntetett tartalma miatt. A buli többi részére nem emlékezett. A fotelben ébredt fel, ingó fejjel, Petró szülei hazairányították. Tök gáz volt. Na, azóta rá se nézett lányokra.
