Nyerges Gábor Ádám szétírja magát

Az énkép széttöredezése a klasszikus modernség élettapasztalata, de a mai napig fel-felbukkan az irodalomban – a fragmentált szubjektum megjelenítése elég nagy kihívás az íróknak ahhoz, hogy a legváltozatosabb eszközök igénybevételére sarkallja őket. Nyerges Gábor Ádám az Apokrif hatodik számában két olyan, lazán kapcsolódó verset közölt, ami következetes világával képes megeleveníteni ezt az élményt.

A Baleset esetén értesítendő c. vers már a paratextusával is elidegenítő hatást kelt. A megszokás szerint személyeknek szóló ajánlásban itt ugyanis csak annyi áll, hogy „-nak -nek”, mintha lekopott volna a rag elől a személynév, és csak egy névtelen jelenséget szólítana meg (vagy még inkább: próbálna megszólítani) a mű. Tovább olvasva egy férfi és egy nő megszakadt párbeszéde sejlik fel, a vers alaphelyzete tehát a hallgatás, méghozzá a férfi szemszögéből bemutatva. A nőről nem kapunk teljesen megbízható információt (bizonytalan, hogy mire gondolt, és mit jelent számára a hallgatás), azt tudjuk csak meg, hogy a férfi fejében az elszakadás gondolata hömpölygött. A csönd a nő megközelíthetetlenségét tudatosítja számára („koncentrált, hogy elfelejtse / a sosemvolt utat / vissza”). A következő versszak aztán még közelebb hozza a férfi képzeletvilágát; tudatfolyamszerűen festi meg az agyában felvillanó képeket. Ezekben a férfi a halál gondolatával játszik el, és azt keresi, milyen érzéseket próbálna megmenteni egy baleset után. Az átmentés egyre inkább lehetetlennek tűnik, mert nincs senki, aki óvná ezt az örökséget, és megfogalmazódik az a magatartás, ami az emberekre mint elszigetelt áldozatokra tekint.

Ezután érkezünk el az utolsó versszakhoz, amiben legalább két réteget láthatunk. Az elsőben folytatódik a tudat képeinek felidézése. A szubjektum teljes kudarcába visz minket ez a képsorozat: a baleset esetén értesítendő egyetlen személy még csak nem is elutasítja, hanem „agyonhallgatja”, elteszi, de többé nem veszi elő a felajánlott ént; mintegy eltünteti. A második réteg az önreflexió énpusztítását jelenti be. „[F]elidézve, hogy még az út (vers) elején elcserélted (tem) / az E/1-et” – itt nyer bizonyságot az olvasó azon gyanúja, hogy a férfi azonos a versben megszólaló lírai énnel. A baleset képsorozata azonosul a verssel, egyben tudatosul bennünk, hogy mint idegenről, E/3-ban beszélt magáról a férfi. Így megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy a versírással az én íródik szét. Nyerges Gábor Ádám lírájában mindig is jelen volt az én, ami épp a jelenléte miatt épül le a műben. Ha a versben megbújik a szubjektum, addig keresi az én, addig elemzi, míg az önelemzéshez szükséges távolság áthidalhatatlan szakadékká nem válik. Ez a dekonstrukció pedig a szerelmes vers ősi típusában maradva megy végbe.