Kategória: Próza

2012-02-27 / / Próza

(Csáth Géza 125. születésnapjára) Az orvos szabadkai házában az állott levegő akkor mozdult meg, amikor a szúnyoghálós ajtón belépett egy dús, gesztenyebarna hajú fiatalember. Unokatestvérét egy pamlagon heverve találta. –…

2012-02-19 / / Próza

„Olyan hanyagul szeretnélek
fürkészni, mint régen
és megvetően csodálni
önmagam előtt is titokban
lapozni archívumod hallomásaiban
ujjaimat kéjuntan nyaldosva
átfutni egy-néhány sorodon.”

Ezeket a sorokat én írtam. Nem érted? Látod, például erről beszélek. Ahogyan ott, a túloldalas asztalnál, úgy elmondom neked, ül az a nő. Az a málnaszörp szájú, büszke tekintetű, kontykoronás idősebb. Ki ott hanyagul fürkész egy kopott, ásítozó magazint. Mintha emlékeinek archívumát nem nézné, de hallgatná, mint ágyba fészkelt, naiv lányka szerelme hazugságait. Figyelj, most lapozni fog, mert ujját a szájához emeli, és szörpös nyelvével éppen hogy megnyalja csak a hegyét. Elválaszt egy lapot emlékei katalógusából, élete történetének egyetlen során gondolkozik csak el. Kiemeli a kocsonyás maradékból. Lényegében csak ezért nyaldossa magát, hogy az oldalak ne vegyüljenek még inkább emészthetetlenné.
Megmondom én neked azt is, éppen melyik sorát olvassa szilvaszín szemeivel. Egészen pontosan azt, melyben pajzán nyári fénygömbök táncolnak, őszi, krepphang levélszőnyegen. Mert ott fonódott össze két test lényegi emléke, sok harapó, elhalt levélen. Míg ki nem bomlottak egymásból örökre, lineáris fonallá, mind ketten elhaladva egymás mellett.
Ez a sor szép. Míg nem lapozunk hátrébb. Mert ott olvashatnánk, hogy egyik testnek sem volt ő tulajdonosa, csak bérlője az egyiknek és vendége a másiknak. Fájó pont azóta minden színes-száraz falevél, ha kajánul rávigyorog. Bizalmával visszaéltek, pedig el is élhettek volna vele. Ha mondjuk nem éppen a férfi kertjében hempergőztek volna. Ha egyszerűen jobban titkolták volna.
De sajnos, akárhogyan is siklatja végig ujjait a szavakon, ilyen tartalom a sorok között sem leltározható.
Kiélésről viszont esik szó, ha nyirkos ujj és talaj után városi fénycsillagokkal vakuzunk egy pillanatmozaikos sorra. Hallomásból női kacagás pulykamódra és értelmetlen mondatok töredéke. Látomásra éppen ezek a szétszórt városi csillagok kozmopolita épületeken, érzésre ázott bizonytalanság. Majd egy sötét sikátor burkolt titkolódzása, és egy elharapott bizonyos vallomás. Ami talán kimondottan őszinte volt, következményei viszont elhallgatottak, az élet zaja elnyelte. Egy időre. Az ember vallott, a nő meg az arcába röhögött, de borostáit összekente rúzsával, akkor is.
Néhány oldallal később már nincsen rúzsos borosta, csak a sorok hézagaiban pislog szőrszálhasítottan. Későn jött rá a nő, hogy lényegében szerethette volna azt az embert, ezért nemet nem kellet volna mondania. Annyi rúzzsal tudta volna szeretni, hogy messziről rézbőrűnek is lehetett volna nézni. De így csak néhány elcsent szájfényes csókra telt, később, már túl későn. Azon át lehet még látni.
Látod, ott van előtte a málnaszörp. Ritkán látni idős hölgyet málnaszörpöt inni, főleg szívószállal, bevallhatod. De képzeld, azonkívül, hogy éppen ezt kívánta meg, és hogy egészen megfizethető, ha tudatosan nem is, de egy emlék okolja. Eltaláltad, gyerekkori. Amikor még kannából folyatták a szörpöt, mintha szörpfolyók kígyóznának minden kerekerdőben, de még az óperenciás tengeren is túl, valahol. Kislánykor, eleven, aranyzöld nyár, nem levélreszketős. Telek is volt, tó is volt, és egy kocsma is, töltelékként apja és komái, köretként ő és pajtásai. Ahogy a sörök követték egymást, úgy egy málnaszörp követte a másikat. A szőke, nagy mellű kocsmárosné keverte, kinek homlokára a gond ráncot vésett, vagy az örökös szörpgyártás festett.

2012-02-07 / / Próza

A verőfényes napsütésben, a szürke homlokzatú ház aljában lévő Babák adása és javítása nevű bolt küszöbét lépte át magas sarkú cipőjében egy jól öltözött, elegáns asszony, és így köszönt:
– Jó napot!
– Szép napot, miben segíthetek?
– A kislányomnak szeretném megcsináltatni a babáját, mert földhöz vágta, és letört az orra. Van róla egy fényképem. Meg lehetne oldani?
– Abban az esetben, ha van ilyen fej raktáron, minden gond nélkül, ha nincs, akkor nem tudok biztos választ adni. Minden azon múlik, hogy tudok-e rendelni ilyen fejet. Megnézhetném a fényképet?
– Természetesen, egy pillanat, itt kell lennie…
Egy másodperc múlva a kép ott pihent az asztalon. A férfi ránézett, és az mondta:
– Ilyen fej biztos, hogy lesz hozzá. Ez az egyik legnépszerűbb.
– Nagyszerű, köszönöm szépen! Mennyivel tartozom?
A baba közben tulajdonost cserélt.
– A munka elkészültével kell fizetni.
– Rendben, még egyszer nagyon…
– Maga szereti a babákat? – vágott közbe a férfi.
A nő meglepődött a kérdésen. Tulajdonképpen ehhez hasonló kérdést évek óta nem intéztek hozzá.
– Őőő… Hát persze, szerettem kislány koromban, de most már nagy vagyok az ilyen gyerekes dolgokhoz.
Azonnal beugrott Annának (így hívták a hölgyet), hogy ez egy szörnyen buta és tapintatlan válasz volt, és nagy valószínűséggel megbántotta a férfit.

2012-01-25 / / Próza

„Hidd el, alig láthat valamit az ember
önmagán kívül.”
(Kassák Lajos)

– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Tessék?
– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Oh…köszönöm.

Próbáltam nem figyelni erre a megjegyzésre, és továbbra is kibámulni a villamos ablakán.
Bosszankodtam. Elképesztő, milyen mondatokkal akarnak közel kerülni hozzád.
(Néztem kifelé, a körutat a sok kirakatával, ki sietett, ki nem. Kitaláltam, ki mit csinál, ki kíván többet annál, ami kiosztott. Néztem, ki kicsoda odakint. A kintiekben mi van. Belül.)

– Ezt komolyan mondom neked. Látom a körmeiden.

Persze, a körmeimen. Mi máson.
(Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben én a kintieket, ő engem figyelt, és állította, hogy tudja, ki van belül. Azáltal, hogy legkülsőmet nézi, a körmeimet. Most akaratlanul én is néztem őket, ahogyan a combjaimon pihentek. Majd a pasast, aki vizsgálgatva bámult. Öregedő, kékes szürke szemeit úgy meresztette a körmeimre, mintha egy furcsa könyvnek beteg sorait olvasná.)

– Igen?
– Igen. Nagyon egészséges körmeid vannak, te akár 90 éves is lehetsz. És lesz egy csomó gyereked.
– Oh, hát…ez … ez jó hír.

Nem akartam megkérdezni, pontosan mennyi az a csomó. Minek is, hazudik, és nem tudna pontos választ adni. Felesleges kérdésre felesleges választ várj.
(És mondani pláne nem akartam neki, hogy éppen mindenkiről lemondtam, és nem hogy gyereket, de néha önmagamat sem akarom már. Láttam, ahogy páran kezdtek nézni minket. Itt voltunk, ők minket fürkésztek, ő engem belezett ki, én meg mindnyájukat próbáltam kivágni a történetből, hogy a sétáló belsőről álmodozzak, ami nem én vagyok. Újra kinéztem az ablakból, hogy ne kelljen őket látnom, és énemet sem rajtuk.)

– Igen, boldog leszel.

Most egyenesen a szemembe nézett.

2012-01-19 / / Próza

Mindig kissé bágyadt volt, és furcsa, hörgő hangokat adott ki magából. Azt mondta, az orrsövényével van valami gubanc, én valami pszichés rendellenességet feltételeztem mögötte. Talán Tourette-szindróma. Kényelmetlen lehetett számára, amikor…

2012-01-06 / / Próza

(Részlet Az Óriáscsecsemő regénykezdeményből)

Tibike, rakd meg a tüzet. Lobogjon. Nehogy az árnyak elfelejtsenek, mert úgy jársz, mint Hat Kovitz, aki elvesztette szeme-világát. Hogy? Hát el is mondom hát.

Az úgy történt, hogy Hat Kovitz kiment egyszer ugyanilyen holdvilágos este volt annak idjén ahol történt egyszer; a családi tűz épp előtte melengette meg, persze mindig a mások lába köze. Bátorsága ágyékának ösztökéből hajtott ki. Egyszer volt, hol, hol nem, volt egyszer egy járás, ami kiment és azóta folyik, mert vissza nem jött, elmúlt, de el volt azért kezdve. Emese álma Kovitz, aki egyszer kiment, felhajtotta a sátor szegélyét, és arra is gondolt, hogy az asszonyba, akár a rétisas, belé marhatna valami ronda állat. De legalább jól mellbimbón szúrhatná egy szúnyog. Gondolta, hogy rajtaüt a reggeli fény ezen a hátborzongató szép asszonyon, és talán Álmos, az emlékezet furcsa vadászútjairól hazatérve, legalább jól megtépázza, hogy vágya-álma rohadjon meg örökre. Dögöljön meg az Emese ha hagyta, szolgájának megszégyeníteni rózsaülepit. Vagy marna bele a Turul, hogy aztán lehetne imákat költeni érette, lehetne kegyelembe esni.

Eszébe vót minden e féle.

Kiment, félelemmel telve Hat Kovitz a sátorból, egy gömbölydedre koptatott kőhöz. Lassan sétált oda, a távolba. Félt. Há mitől félt volna? Hát attól, hogy álomba esik, s ura kardja átlikasztja testét, a lelke pedig túlvilágra jut. No, Fogva övét, mint aki fél, hogy méltósága rajtavesznék ha elengedné azt, letérdelt a kő elé.

2011-12-24 / / Próza

„Tyger! Tyger! burning bright
In the forests of the night”

Dohányfüstben úszott a hely. Egy előadás után ültem be, piszok hideg volt, és azt gondoltam: „ miért ne üljek be egy italra, csak úgy ?”. Így hát beültem, a hely egy hátsó részén foglaltam helyet. Eléggé kavargott a fejem. Jean-Paul és Simon szerelme, a hangos zene, általában véve a hangzavar, és a Mester és Margarita járt a gondolataimban. Utóbbit nem csupán saját szórakoztatásomra olvastam, nem is először, de ez most nem igazán fontos. Tehát ott ültem, és zsongott a fejem, kicsit fájt is. Elkezdtem olvasni. Először nehézkesen ment a dolog, ahogy az lenni szokott. Nem tudtam teljesen odakoncentrálni, fel-felpillantottam, körültekintettem, megnéztem magamnak az embereket. Volt ott minden fajta. A lányokra koncentráltam. Eszem ágában sem volt odamenni valamelyikhez, vagy hasonló. Csak szeretem csodálni a lányokat a maguk sajátos szépségében. Egy szép lány olyan is lehet, mint egy szép kép. Az ember nem feltétlenül azért nézi, mert kezdeni akar vele valamit. Egyszerűen csak jó nézni. Szóval eleinte kevésbé tudtam a könyvre koncentrálni, aztán, ahogy haladtam előre, mégiscsak megfogott Bulgakov festészete. Például Woland, mikor színpadra lép a frakkjában, kíséretével. Lenyűgöző. A tizenkettedik fejezet végén jártam, az előadás volt soron, majd néhány perc múlva le is vitték a konferanciét, az elődás véget ért, és következett Ivan és a Mester. Tizenharmadik fejezet: A hős megjelenik. Szeretem ezt a részt, a beszélgetést, hogy végre találkozik a második világ, az írók értik egymást, és értik Pilátust is. Ekkor egy lány lépett oda hozzám:
– Kölcsönadod a könyved egy sorra? Szeretek beleolvasni abba, amit idegenek olvasnak, ezeknek a soroknak mindig van valami üzenetük.
– Ja.

2011-12-13 / / Próza

Meredith Nelsonnak, akivel sosem beszéltem

„haját, mely illatos, dús sisakká szökik,
és emlékével is felgyújtja régi vágyam”
Baudelaire

A híd közepén ültünk le. Tincsenként kötöttem haját a korláthoz. A préri vörösét mindig is ilyennek képzeltem. Nehezen, de ő is rögzítette a fémhez a hajkötegeimet. Olyan hosszan ültünk egymás mellett, hogy beesteledett és fázni kezdett. Elkezdtük kioldozni a hajunkat és közben magatehetetlen vergődtünk a sétálók lábainál, mint a koldusok. Nem sokára felálltam és megigazgattam a hajam, de az ő fürtjei egyre jobban belegabalyodtak a korlátba, mint ahogy egy szabadulni akaró dög. Egyre reménytelenebb helyzetbe került. A hídmester azt mondta vagy a korlátot fűrészeljük el vagy a kislány haját vágjuk le. Mondjuk egy korlátdarabot maga után vonszolva biztos rosszabbul nézett volna ki, mint rövid hajjal. Ekkor láttam utoljára, mert nem sokára hazament, Nebraskába, a prérire. Sírva szaladt el, a hídmester meg a kezembe nyomta a hajat, amit egy nejlonszatyorba erőltettem. Vártam még egy darabig, aztán hazaindultam.

2011-11-19 / / Próza

(A Szalonna rendezett sorban című Szabályzati leírást megelőző részek elvesztek.)

Szalonna rendezett sorban

Neve:

Erdélyi szalonna

Szeletek mérete:

széle 3cm
hossza 20cm
vastagsága 3cm

helyezete:

egymásra borulva

/A szalonna bőre, nem a szalonnához tartozó, vagyis attól független/

Helye:

lapos tányér; 2r, azaz átlója 28cm

Mintája:

a tányér szélétől annak közepéig mérhető 1cm távolságban egy 1mm vastagságú 1963-as Déván égetet tégla piros színéhez közeli, piros színű vonal húzódik.

Újabb az említett vonalhoz képest a tányér szélétől annak közepéig mérhető 1cm távolságban egy 0.5cm vastagságú szintén 1963-as Déván égetett tégla piros színéhez közeli, piros színű vonal húzódik.

Elhelyezkedése:

asztal 4 lábbal; magasság 75cm
Szék (asztal előtt) 4 lábbal; magasság 45cm*

2011-10-20 / / Próza

Kis vágyakkal előre. Csak egy és egy lépést előre. Hatalmas erővel, nem érezve semmit. Semmit nem érezve, halkan dudorászva zümmögve dudorászva. A kis lépések hatalmas, nekifutásos erejével. Nem terjed tovább,…

2011-10-07 / / Próza

Lidércnyomás

1.
Éjjel van, mintha mindenkit evakuáltak volna az intézetből, még az éjszakás nővéreket sem látni. A lány a folyosókon bolyong. Egy fordulóban letakart halottat lát, megáll, hogy megnézze, ki az, de végül nem mer a lepel alá nézni. Az ajtókon most az ő életének évszámait lehet látni, de sorrendben. Ahogy a jelenlegi évhez kezd érni, egyre zaklatottabb lesz, majd ki akar futni az épületből. Valamelyik folyosószegletben meglátja a vőlegényét. Elbújik előle. Egyszer-kétszer sikerül kicseleznie a férfit, de végül észreveszi őt.
A lány elfut a férfi elől. Kiér a verandára. Odakinn nincs éjszaka, csak borult idő, eső esik az olvadó hóra. A verandáról eltűntek a fehér leanderek és a székek, asztalok. A kórházudvar helyén erdő van. A lány itt találkozik a vőlegényével. Amikor szembe kerülnek egymással, a lány szólal meg először. A hideg időre panaszkodik a férfinak. Az apjához hasonlítja. Ledobja az avarba a jegygyűrűjét. Mind a ketten nevetnek.

2011-10-05 / / Próza

Várakozás

1.
Az egyik nővér, aki a leandert vitte a teraszra, reggel átöltözik a nővérszobában, majd kimegy a kórház kapuján. Ilyenkor megszabadul a fertőtlenítőszerek szagától, az őrültek látványától. Megtisztítja a drága parfüm, amit magára szór, és újra nő lesz. Utálja ezt a helyet. Magába akarja szippantani ez a hely, és elvenni belőle valamit. A nőiségét például.
Magas, festett szőke, átlagos arca van, alig sminkeli magát. Hazafelé megáll egy kis trafiknál, nézegeti az újságokat, és lakberendezési magazint vesz. Egy tízemeletes lakótelepi lakásban lakik, a kilencedikre megy lifttel. Köszön a szomszéd bácsinak, aki éppen akkor lép ki az ajtón. A lakásban ott a férje, sietve kapkodja össze a telefonját, pénztárcáját, a táskájába dobja őket. Nem veszi észre a nőt, aki közben bemegy az egyik szobába. A férfi tollért, papírért rohan, és üzenetet ír egy öntapadós cetlire, a hűtőre ragasztja. Írás közben kimondja, amit ír: későn jön haza, találkozik x. ismerőssel, papírokat intéz, tapétát vesz. Felkapja a táskáját és a kis előszoba felé rohan. A szobából halk dúdolást hall, megtorpan egy pillanatra, majd veszi a széldzsekijét és elviharzik.