Kategória: Próza

2013-09-26 / / Próza

Noha lézenghetünk kifeszített élettörténetünkben (mely persze hurkok és kerülők nélkül csak egy kreált hamisítvány), ám abban, ahogy tegezzük valahai és leendő énünk, előbbit lekezelő vállveregetéssel, utóbbit határozott félelemmel, már látható…

2013-09-10 / / Próza

Szerintem biztos megverték Fricit, megverte valaki, azért van rajta az a barna seb, meg azért nyomódott be az arca. Anya szerint csak valamelyik testvérem szórakozott, és filctollal odarajzolt valamit, de…

2013-03-28 / / Próza

Vannak olyan pillanatok, amikor mintha egy másik dimenzióba kerülnék. Mint amikor a császári metszés hatására kiemelnek a bizonytalanba. Ott vagyok az adott térben és időben fizikailag, de lelkileg a következetesen…

2012-12-28 / / Próza

A légáramlat természete Nekem a derekamon van a legtöbb anyajegyem. Sosem engedtem, hogy ott igazán hozzámérjenek. Mindig is féltem, hogy valaki, véletlenül, egy óvatlan mozdulatban elkaparja az egyiket. Talán nem…

2012-11-26 / / Próza

A könyvtáros utolsó története Legenda Azt hallom a nagyapámtól egyszer csak: – Jajj, de beteg vagyok, talán meg is halok. Majd elcsendesült a könyvtárszoba, de ez a csend csak addig…

2012-10-07 / / Próza

nem akarok menni. nem akarok menni. nem-akarok-menni. nem nem nem nem akarok menni.
nem akarok menni. de nem nem nem nem nem. nem megyek nem megyek nem akarok menni.
leülök és itt vagyok és leülök ide lefekszek ide és lefekszek ide és nem fogok menni itt fekszem nem fogok menni Anya.
ki sározta össze az ülést. nem én sároztam össze nem én voltam nem tudom ki sározta össze a Bogi sározta össze. ki sározta össze nem én voltam menjünk már Anya.
hol van. mi hol van. hol van. mi hol van hát a Brúnó kapitány hol van. nincs itt nincs az uzsonna mellett nincs az ülés alatt a kabátomban hol van. otthon maradt leesett a kertben a lépcsőházban leesett a kocsi mellett a sárba maszatos lett a szőre a ruhája. de hol lehet a Brúnó kapitány reggel még megvolt az előszobában még megvolt a lépcsőházban még megvolt hol van. itt sincs hol lehet nem nincs itt nem tudok aludni délután ha nincs meg a Brúnó kapitány. menjünk vissza érte Anya.
szia. jössz értem ugye szia. szia szia. ugye jössz értem mikor jössz értem. az még hány óra. ne menj még ugye jössz értem az alvás után majd jössz értem gyere majd jó ne menj. szia szia én is szeretlek majd gyere majd jó. igen alszok rendesen majd fogok aludni a Brúnó kapitánnyal. ugye majd felvarrod a szemét Anya.

mi vagyunk ti vagytok
mi vagytok ti vagyunk

2012-09-25 / / Próza

Ezt a bágyadt bizonytalanságot nagyon gyorsan el kell felejteni. Jókedv, közvetlenség, az igen, és sokat kell beszélni, mulattatni, nehogy már nekem ne sikerüljön. És félni sem szabad. Ő is megmondta. „Ne merészelj félni tőlem, érted?” Alig pár nappal azután, hogy hosszasan taglalta, hogy csak az én kedvemért jön, viselkedjek már úgy, ahogy egy normális, értelmes fiúhoz illik. Ilyennek tart? A karom jéghideg, a testem forró. Ötven perc múlva találkozunk, egy óra múlva meglátja, amit meg kell látnia. Szól az előttem ülő nyanya, hogy ne rázogassam a lábam, mert remeg alatta az ülőke.
Tehát mindent magabiztosan, kedvesen és közvetlenül. Mintha már mióta jóba lennénk. Az egész társaságból én vagyok az egyetlen, aki nem tűri, hogy úgymond poénból kurvának nevezzék a párját. Az egész baráti kör rajtam csámcsog, hogy ejnye, de jóban vagyok vele, lassan itt az ideje, hogy vele is tudassak valami hasonlót.

2012-09-18 / / Próza

Öregnarancs arcán egy seb hasít végig, tátongó fekete űr, feketelyuk, beszippantja a levest. Szürcsöl a száj, vékony pengeajkak közelednek egymáshoz. Betűlevest eszik, az ‘A’ betű ráragad az állára.

– Mama, az állad.

Rám néz, nem tud már fókuszálni. Sárga szeme van, úgy sárga, mint az olajjal keveredő tej. Remeg az arc, a szemhéj nehezen esik rá a szemgolyóra, majdnem befedi. Milyen furcsa bőrredő ez, sosem szerettem. Nem szerettem a Mama szemét nézni. Régen olyan volt, mint a sasé. Erős sárga, vékony pupillával. Ahogy nézett rám, kicsit görbe orrával úgy tűnt nekem, mint egy ragadozó. Féltem tőle. Most már nem félek, már nem keres a tekintetével, nem vadászik ő már semmire. Egyik reggel, mikor tükörbe néztem, megfigyeltem a szemeimet. Nekem is olyan redős lesz, mint neki. Súlyos a bőröm. Iszonyodtam a tükörképtől, el akartam fordítani a fejem, de nem tudtam. Már egészen sárgának láttam az íriszem, sárgának, mint a Mamáét. Végigsimítottam az orromon. Egy kis göbön megakadt az ujjam, hát az orrom is az övé. Az egész arcom az övé, nem akarom.

A Mama állán még mindig ott van az ‘A’ betű. Odamegyek, fogom a szalvétáját, és letörlöm. Ahogy hozzáérek a pergamen bőrhöz, Mama hirtelen rám néz. Úgy néz, hogy azt hiszem, tudja, hogy iszonyodva érek hozzá. De azért elmosolyodik. Ahogy mosolyog, az állizma megmozdul, az ‘A’ betű leesik. De azért úgy csinálok, mintha letöröltem volna.

– Így, Mama, most már jó lesz.

De nem lett jó. Szürcsöli tovább a levest, mint egy régi porszívó. Bekapcsolom a tévét, szereti nézni, bár nem tudom, hall-e valamit, vagy csak a színeket látja.
Négy óra, beviszem a gyógyszereit. Egy zöld tartóban vannak, három rekeszben, reggel, délben, este. Régen dobozban tartotta őket, katonás sorban, rajtuk fegyelmezetten, szépírással írva, hogy mikor kell bevenni őket. Ma már nem ír, a keze túl reszketeg. A betűk gyermeteg firkához hasonlítanak.

– Mama, itt a gyógyszer.
– Nem kell.
– De kell, Mama.

Odamegyek, becsúsztatom a tátongó résen a tablettákat. Nehezen nyel, az ádámcsutkájára rászárad a bőr, a nyelésnél megfeszül. El ne szakadjon, gondolom, itt fog vérezni nekem. És már látom is magam előtt a sebet, mint egy újabb szájat a Mama nyakán.

2012-04-27 / / Próza

Arc

Szent meggyőződés, az arc az ember képe és legőszintébb alkotása.
(Ha lehet valamink őszinte.)
Nemcsak belső hangjai csapódnak le rá, az érzések gőzös mivoltuknál fogva,
de az ember exponálási ideje vetítésével együtt. Fecnikből összerakott mozaikfénykép,
vagy inkább csempézett hangulat, ez az arc.
Idővel, térrel márványozott fürdőszoba, melyre lecsapódnak az érzelmek ezernyi nedves
pöttyei, hogy az arculaton folyjanak le, léha könnycseppként és váratlanul.
A vakolat főleg szavaktól repedezik. Más csempézett fürdőszobákból suttogott, hirtelenjében
elkapott szófoszlányoktól, vagy pedig falhoz vert bántásoktól.
Minket, engem, téged emlegettek és mindent tudtak, amit te rólam nem. Hirdették könnyeidet cseppről cseppre elmesélve és kortyolgatva történetünket, hogy aztán távozzon a természetbe, ahogyan én tőled.
Ideje felfognod, könnyeidet is. Ha engem kérsz, kicsavarom őket belőled, arcod ronggyá válik.
Mert nem akarom már, hogy sírj. Így végzek egyszerre az összessel, hogy a
penész ne kóstolja párás arcodat, sem poshadt szívedet.
A penész árulna el engem, spóráról spórára hömpölyögne az érzés,
amit velem érzel, ha kezemet megfogod. Imbolyogna és kiröhögne. Gondolnád, éppen olyan
vagyok, mint ez a vigyorgó penészspóra. Én ezért röhögnék, és most is teszem.

2012-02-27 / / Próza

(Csáth Géza 125. születésnapjára) Az orvos szabadkai házában az állott levegő akkor mozdult meg, amikor a szúnyoghálós ajtón belépett egy dús, gesztenyebarna hajú fiatalember. Unokatestvérét egy pamlagon heverve találta. –…

2012-02-19 / / Próza

„Olyan hanyagul szeretnélek
fürkészni, mint régen
és megvetően csodálni
önmagam előtt is titokban
lapozni archívumod hallomásaiban
ujjaimat kéjuntan nyaldosva
átfutni egy-néhány sorodon.”

Ezeket a sorokat én írtam. Nem érted? Látod, például erről beszélek. Ahogyan ott, a túloldalas asztalnál, úgy elmondom neked, ül az a nő. Az a málnaszörp szájú, büszke tekintetű, kontykoronás idősebb. Ki ott hanyagul fürkész egy kopott, ásítozó magazint. Mintha emlékeinek archívumát nem nézné, de hallgatná, mint ágyba fészkelt, naiv lányka szerelme hazugságait. Figyelj, most lapozni fog, mert ujját a szájához emeli, és szörpös nyelvével éppen hogy megnyalja csak a hegyét. Elválaszt egy lapot emlékei katalógusából, élete történetének egyetlen során gondolkozik csak el. Kiemeli a kocsonyás maradékból. Lényegében csak ezért nyaldossa magát, hogy az oldalak ne vegyüljenek még inkább emészthetetlenné.
Megmondom én neked azt is, éppen melyik sorát olvassa szilvaszín szemeivel. Egészen pontosan azt, melyben pajzán nyári fénygömbök táncolnak, őszi, krepphang levélszőnyegen. Mert ott fonódott össze két test lényegi emléke, sok harapó, elhalt levélen. Míg ki nem bomlottak egymásból örökre, lineáris fonallá, mind ketten elhaladva egymás mellett.
Ez a sor szép. Míg nem lapozunk hátrébb. Mert ott olvashatnánk, hogy egyik testnek sem volt ő tulajdonosa, csak bérlője az egyiknek és vendége a másiknak. Fájó pont azóta minden színes-száraz falevél, ha kajánul rávigyorog. Bizalmával visszaéltek, pedig el is élhettek volna vele. Ha mondjuk nem éppen a férfi kertjében hempergőztek volna. Ha egyszerűen jobban titkolták volna.
De sajnos, akárhogyan is siklatja végig ujjait a szavakon, ilyen tartalom a sorok között sem leltározható.
Kiélésről viszont esik szó, ha nyirkos ujj és talaj után városi fénycsillagokkal vakuzunk egy pillanatmozaikos sorra. Hallomásból női kacagás pulykamódra és értelmetlen mondatok töredéke. Látomásra éppen ezek a szétszórt városi csillagok kozmopolita épületeken, érzésre ázott bizonytalanság. Majd egy sötét sikátor burkolt titkolódzása, és egy elharapott bizonyos vallomás. Ami talán kimondottan őszinte volt, következményei viszont elhallgatottak, az élet zaja elnyelte. Egy időre. Az ember vallott, a nő meg az arcába röhögött, de borostáit összekente rúzsával, akkor is.
Néhány oldallal később már nincsen rúzsos borosta, csak a sorok hézagaiban pislog szőrszálhasítottan. Későn jött rá a nő, hogy lényegében szerethette volna azt az embert, ezért nemet nem kellet volna mondania. Annyi rúzzsal tudta volna szeretni, hogy messziről rézbőrűnek is lehetett volna nézni. De így csak néhány elcsent szájfényes csókra telt, később, már túl későn. Azon át lehet még látni.
Látod, ott van előtte a málnaszörp. Ritkán látni idős hölgyet málnaszörpöt inni, főleg szívószállal, bevallhatod. De képzeld, azonkívül, hogy éppen ezt kívánta meg, és hogy egészen megfizethető, ha tudatosan nem is, de egy emlék okolja. Eltaláltad, gyerekkori. Amikor még kannából folyatták a szörpöt, mintha szörpfolyók kígyóznának minden kerekerdőben, de még az óperenciás tengeren is túl, valahol. Kislánykor, eleven, aranyzöld nyár, nem levélreszketős. Telek is volt, tó is volt, és egy kocsma is, töltelékként apja és komái, köretként ő és pajtásai. Ahogy a sörök követték egymást, úgy egy málnaszörp követte a másikat. A szőke, nagy mellű kocsmárosné keverte, kinek homlokára a gond ráncot vésett, vagy az örökös szörpgyártás festett.

2012-02-07 / / Próza

A verőfényes napsütésben, a szürke homlokzatú ház aljában lévő Babák adása és javítása nevű bolt küszöbét lépte át magas sarkú cipőjében egy jól öltözött, elegáns asszony, és így köszönt:
– Jó napot!
– Szép napot, miben segíthetek?
– A kislányomnak szeretném megcsináltatni a babáját, mert földhöz vágta, és letört az orra. Van róla egy fényképem. Meg lehetne oldani?
– Abban az esetben, ha van ilyen fej raktáron, minden gond nélkül, ha nincs, akkor nem tudok biztos választ adni. Minden azon múlik, hogy tudok-e rendelni ilyen fejet. Megnézhetném a fényképet?
– Természetesen, egy pillanat, itt kell lennie…
Egy másodperc múlva a kép ott pihent az asztalon. A férfi ránézett, és az mondta:
– Ilyen fej biztos, hogy lesz hozzá. Ez az egyik legnépszerűbb.
– Nagyszerű, köszönöm szépen! Mennyivel tartozom?
A baba közben tulajdonost cserélt.
– A munka elkészültével kell fizetni.
– Rendben, még egyszer nagyon…
– Maga szereti a babákat? – vágott közbe a férfi.
A nő meglepődött a kérdésen. Tulajdonképpen ehhez hasonló kérdést évek óta nem intéztek hozzá.
– Őőő… Hát persze, szerettem kislány koromban, de most már nagy vagyok az ilyen gyerekes dolgokhoz.
Azonnal beugrott Annának (így hívták a hölgyet), hogy ez egy szörnyen buta és tapintatlan válasz volt, és nagy valószínűséggel megbántotta a férfit.