A kiállítást Hajtmanszki Zoltán, Balogh Rudolf-díjas fotóművész nyitja meg, melyre minden olvasónkat szeretettel várunk!

“Pálfi Balázs nagyon fiatal fotográfus, akinek szép gondolatokba mélyülő munkáját a képzőművészekre jellemző hangulati elmerültség, és a témák átélése jellemzik. Képei belülről építkező, autentikus szellemi tartalmat sugallnak. Szeretettel látja a világot, amiből bárki bátran töltekezhet.” – Hajtmanszki Zoltán

“Kisgyermek korom óta érdekel a vizualitás, ez főként rajzokban jelent meg… Mire elvégeztem az asztalos szakmát, már biztos voltam benne, hogy fotográfus szeretnék lenni.  Képeimmel emberi érzéseket, gondolatokat, a mindennapi élet pillanatait, hangulatváltozásait figyelem.” - A kiállító

A kiállítás július 12-ig tekinthető meg kedd és szerda kivételével minden nap.

*****************************

Éjszaka van, annyira éjszaka…
Mintha tornyokból,
a királykisasszonyok mellől
szabadulnának a denevérek.
Minden egyszerre ember lesz,
Mert az éjszaka a megváltás ideje.
Mesék, várakozás, könnyek: a hétköznap.
De ez majdnem ünnep, mert éjszaka.
********************************

Mostanában sokat keringek a világ fölött
Főleg éjszaka, mikor senki se lát,
és mindenki azt hiszi, hogy őt se látni.
Mostanában sokat, sokat nézek.

Tudjátok, a világ furcsa éjjel.
Leveti idegen álcáit, gönceit,
lemossa a bőréről a sminket,
És hirtelen öreg lesz az arca.
Ilyenkor a síráshoz is fáradt,
Levegőt vesz csak, és kifújja.
Jó mélyen.
Mindig elképzelem, milyen jó lesz,
hogyha meg merem az arcát simogatni.
Addig is csak ülök egy faágon,
s fényessé simítom a sok szalmatöreket.

Mostanában sokat keringek a világ fölött,
s arról ábrándozok, hogy ő vagyok.

Köszönjük a meghívást a debreceni egyetem irodalmi körének, a LÉK-nek!

- Szörnyű ez az eső  – mondta a belépő fiatalabb köszönés helyett.

- A világ is az, amelyre hull ez az özönvíz – szólt a reakció.

Az idősebb megfordult és most látta csak meg a fiatalabbat, eddig csak az ablakon visszaverődő képét figyelte. Valahol nyitva lehetett egy ablak, mert a cseresznyefából készült hatalmas asztalon lévő füzetecske lapjait mozgatta a szél. A szoba teremnek is beillett. Tiszteletet követelően terpeszkedett az első emeleten.

- Úgy hallottam… – kezdett bele az idősebb.

- Tudom – vágott a szavába a fiatalabb.

Percekig csend lett. Még az esőt sem lehetett hallani. A könyvfalak jól hangszigeteltek.

- És igaz? – folytatta az idős hirtelen.

- Nem tagadhatom.

- Hány gyermeked van?

- Három.

- És egészségesek?

- Mindannyian.

- Hála a jóságos Istennek – szólt a püspök.

- Hála a jóságos Istennek – ismételte lassan a plébános, miközben a reverendájáról még mindig csepegett a víz.

Március van,
zöldül már a kétség,
kiolvad a tavaszi fáradtság.
a nap kását főz,
pacsirták pörölnek.

Én, álmos pacsirta
villanyfényben ázok.
Aludj, madár,
mindjárt itt a reggel,
és te nem aludtál,
nem aludtál semmit.

Ködöt fújnak a fák,
itt a tavasz.

Megtépázott fenyők dörgölik
águkat az ablak üvegéhez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
A hegyoldalban felejtett
kegytárgy előtt elaludt a mécses.

Néha elindulok,
de valami lefékez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
Nem léphetek ki a Házból,
látod, zuhog az eső.

Vasárnap óta Maja csak sír,
de már semmit sem érez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
Óránként kiejti egy széttépett papír
egy-egy darabját az ablakán.

Elviszik Andrist és két év múlva
Gábort, és Maját is férjhez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
Eltűnnek a Házból a testvéreim,
csak a szarvasfej marad.

Valaki minden fiút ölni
meghalni kegyetlen kiképez,
mert idegen emberidegen
átokverte vidék ez.
Kénytelen leszek megtagadni téged,
mondom előre, hogy majd ne haragudj.