Kategória: könyvkritika

2011-02-19 / / könyvkritika

pbuAzzal még nincs baj, ha a különböző szervezetek, társaságok, folyóiratok lelkesedni kezdenek az irodalom iránt. Sőt, én még annak is csak örülni tudok, hogy ilyenkor általában a fiatal tehetségeket szeretnék támogatni, lehetőségeket nyújtani nekik, a legjobb, amikor ez még sikerül is. Ilyesmire tényleg szükség van. De ahogy a Pesti Bölcsész Újság most februárban megjelent szépirodalmi különszáma mutatja, csak lelkesedéssel semmire sem lehet menni. Hiába volt a rengeteg munka az irodalmi pályázat kiírásával, elbírálásával, az eredmény legnagyobb része végül is sem nem szép, sem nem irodalom.

Szerencsére nem arról van szó, hogy az egész úgy rossz, ahogy van. Akadnak benne kiváló félsorok, sikerült rímek, sőt egyik-másik szöveg még magában is megállja a helyét (hogy ne a levegőbe beszéljek Horváth Kriszta és Katona Ágota verseit és az utolsó, Migrén című novellát emelném ki). De a különszám többi része sajnos minősíthetetlen, dilettáns fércmunkákból áll. Olyanokból, amik amúgy nyilván ezrével érkeznek egy-egy ilyen pályázatra, de amiket egy valamirevaló szakmai zsűri szó nélkül dobál le az asztaláról.

Mivel, ha jól tudom, a PBÚ pályázatának döntőbizottságát is irodalmárok, esztéták és aktív költők alkották, teljesen értetlenül állok az eredmény előtt. Mindenesetre, akármilyen is volt a zsűri, csak gratulálni tudok, amiért pl. a Sör, illetve a Stop being stupid, start being happy című novellákat, illetve a szám szinte minden versét irodalomnak nevezte ki. Azért hadd jegyezzem meg, hogy a leginkább középiskolai fogalmazásra emlékeztető, teljesen lapos, csattanó nélküli történetek, illetve az olyan szövegek, amik „csillagok ezüst tüzei”-ből, „tekinteted barlangszín mélyei”-ből, „szilánkok nevető csillogásá”-ból állnak, de teljes egészükben, mint egy Nagy László-horrorshow, nemhogy szellemi táplálékot nem jelentenek, de – hogy úgy mondjam – olyanok ezek a gejl tucatírások, mint a túlcukrozott menzai tea: heveny rosszullétet okoznak és növelik a cukorbaj kockázatát.

A különszám amúgy szerkezetileg jobb, mint tartalmában. Látható például, hogy a szövegek elrendezése pontos tematikai és stilisztikai elvek mentén történt. Különféle giccses, túlírt, szépelgő szövegek adják az alaphangulatot, majd a tizedik oldaltól következnek a nagy, örök igazságokat megfogalmazó írások. A sort a gyakorlatilag olvashatatlan prózák zárják egy utolsó, nagy szerkezeti egységben. Van itt hosszú sci-fi novella, meg csajozós-pasizós-jólodamondós írás, csak minek?

2010-04-05 / / könyvkritika

…az Apokrif folyóirat szerzői, Nyerges Gábor Ádám főszerkesztő szerint. A költemények között Braun Barna paródiaverse is olvasható. Braun Barna Hímes szárad rajtam a kölni a sarokban tuti röhög rajtam a…

2010-03-09 / / könyvkritika

152 oldal Magvető, 2004
152 oldal Magvető, 2004

A papírborító fülén bizalomgerjesztő szöveg árulkodik a könyv tartalmáról, így az Odaadó hívetek, Surik után nem volt kétséges, ezt olvasom el- most pedig, úgy gondolom, ez a szöveg lehet a legjobb kiindulópontja a könyv kritikájának. Furcsa érzés fogott el, végig az olvasás alatt, biztos volt, hogy becsaptak, de egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy azért voltam képtelen letenni e rövid kis könyvecskét, mert érdekes volt, vagy mert vártam a csattanót. Persze, ha az utóbbi miatt, jól tettem- csattanó az volt, ha túlkésőn és túl röviden levezetve is.

Zsenya olyan nő, aki első látásra bizalmat ébreszt az emberekben. És nőtársai szinte gondolkodás nélkül elmesélik neki az életük történetét, a szerelmeiket, a családi drámákat, a szerencsés fordulatokat. A nyaralás közben megismert Irene azt mondja el, hogyan vesztette el négy gyerekét. A szomszéd kislány egy ufóról mesél, a távoli rokon kamaszlány arról, hogy szenvedélyes szerelmi viszonyt folytat a nagybátyjával. A Svájcban dolgozó orosz prostituált a nehéz gyerekkorát mondja el, és hogy egy érett férfi, egy bankár, végre elveszi feleségül.
– Idézet a könyv fülszövegéből

Ulickaja a kilencvennyolcadik oldalig húz (146 oldalas a könyv) egy látszólag bevezetésnek tűnő történethalmazt, melynek darabjait csupán a több részben is felbukkanó szereplők és a főhősnő, Zsenya személye tart össze. Nos, itt kezdődik az utolsó és egyben leghosszabb fejezet, melynek közepén történik meg hősünk tragédiája, az autóbaleset. Ha úgy vesszük, olyan nőkkel beszélt korábban, akik mind tragédiákon mentek át, de rendbe jött az életük, helytálló a befejezés, mi szerint ő is felépül és mégsem lesz öngyilkos. Csakhogy ezek a történetek kósza odavetett ötletek, tragédiának nem mind mondható, ráadásul egytől- egyig csak képzelgés. Remek gondolatokból keríthetne valóban megrázó történeteket az írónő, e helyett látszólag felad mindent a felénél.

A részek- valószínűleg sejtelmesnek szánt- lezáratlan befejezései azt sugallják, lusta volt tovább gondolkodni és az olvasóra hagyja a saját feladatát. Kicsit olyan, mintha a Roald Dahl-i Meghökkentő mesék moszkvai változatait olvasnánk, de a helyett hogy a részek végének megoldatlansága kétségbe ejtene, inkább felbosszant. A történeteket meséli el és a lélektan kitalálását várja az olvasótól, persze hiába, mert kinek lenne kedve napokig azon gondolkodni, hogy miért képzel magának a fantasztikus csodákkal teli életű kislány egy bátyát és miért képzel egy szép kisfiú anyja korábban meghalt gyerekeket magának.

Ugyan azt ígértem, a fülszövegből fogok kiindulni, ezt mégsem tudom maradéktalanul teljesíteni, de muszáj megemlítenem, hogy- talán azzal a céllal, hogy ne „lőjön le minden poént”, valójában elég pontatlan. A főszereplő életéről pont ennyit tudunk meg a könyv során is, amellett, hogy mesésen nagy irodalmi karriert fut be és egyfolytában dohányzik. Szerelmi élete elég furcsa, de persze az odaadó, szerelmes kémikus még a szörnyű időkben is mellé áll, az élete valójában a tragédiájáig „fenékig tejfel” és persze az odaadó gondoskodásnak köszönhetően a végére ismét rendbe jön. Sajnos ez a figura ugyanolyan kidolgozatlan, mint a történetek, ami miatt persze ez egy remek, könnyű olvasmány, de egyben jelentheti azt is, hogy Ulickaja itt is lemondott a szükséges gondolkodásról. Az egyszerűség és olvashatóság a minőség rovására ment.

2009-12-12 / / könyvkritika

Az énkép széttöredezése a klasszikus modernség élettapasztalata, de a mai napig fel-felbukkan az irodalomban – a fragmentált szubjektum megjelenítése elég nagy kihívás az íróknak ahhoz, hogy a legváltozatosabb eszközök igénybevételére sarkallja őket. Nyerges Gábor Ádám az Apokrif hatodik számában két olyan, lazán kapcsolódó verset közölt, ami következetes világával képes megeleveníteni ezt az élményt.

A Baleset esetén értesítendő c. vers már a paratextusával is elidegenítő hatást kelt. A megszokás szerint személyeknek szóló ajánlásban itt ugyanis csak annyi áll, hogy „-nak -nek”, mintha lekopott volna a rag elől a személynév, és csak egy névtelen jelenséget szólítana meg (vagy még inkább: próbálna megszólítani) a mű. Tovább olvasva egy férfi és egy nő megszakadt párbeszéde sejlik fel, a vers alaphelyzete tehát a hallgatás, méghozzá a férfi szemszögéből bemutatva. A nőről nem kapunk teljesen megbízható információt (bizonytalan, hogy mire gondolt, és mit jelent számára a hallgatás), azt tudjuk csak meg, hogy a férfi fejében az elszakadás gondolata hömpölygött. A csönd a nő megközelíthetetlenségét tudatosítja számára („koncentrált, hogy elfelejtse / a sosemvolt utat / vissza”). A következő versszak aztán még közelebb hozza a férfi képzeletvilágát; tudatfolyamszerűen festi meg az agyában felvillanó képeket. Ezekben a férfi a halál gondolatával játszik el, és azt keresi, milyen érzéseket próbálna megmenteni egy baleset után. Az átmentés egyre inkább lehetetlennek tűnik, mert nincs senki, aki óvná ezt az örökséget, és megfogalmazódik az a magatartás, ami az emberekre mint elszigetelt áldozatokra tekint.

Ezután érkezünk el az utolsó versszakhoz, amiben legalább két réteget láthatunk. Az elsőben folytatódik a tudat képeinek felidézése. A szubjektum teljes kudarcába visz minket ez a képsorozat: a baleset esetén értesítendő egyetlen személy még csak nem is elutasítja, hanem „agyonhallgatja”, elteszi, de többé nem veszi elő a felajánlott ént; mintegy eltünteti. A második réteg az önreflexió énpusztítását jelenti be. „[F]elidézve, hogy még az út (vers) elején elcserélted (tem) / az E/1-et” – itt nyer bizonyságot az olvasó azon gyanúja, hogy a férfi azonos a versben megszólaló lírai énnel. A baleset képsorozata azonosul a verssel, egyben tudatosul bennünk, hogy mint idegenről, E/3-ban beszélt magáról a férfi. Így megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy a versírással az én íródik szét. Nyerges Gábor Ádám lírájában mindig is jelen volt az én, ami épp a jelenléte miatt épül le a műben. Ha a versben megbújik a szubjektum, addig keresi az én, addig elemzi, míg az önelemzéshez szükséges távolság áthidalhatatlan szakadékká nem válik. Ez a dekonstrukció pedig a szerelmes vers ősi típusában maradva megy végbe.

2009-10-23 / / könyvkritika

Faludy György: Arany János Sötétedik. Szobámban az ablak mellett állok s a Margit hidat nézem. Mellém lép Arany János. „Mi van”, szól „Szalontával?” – „Román már hetven éve, mint Várad…

„Ártanak az ország megítélésének” Liao Yiwu regényei a kormányzat szerint. A kommunista állam ellenzékének legismertebb alakjának számító író szerint kötetei azért nem jelenhetnek meg hazájában, mert azok őszintén tárják fel a kínaiak életkörülményeit. A szerzőnek az alterbalos taz című berlini napilapnak adott interjújából szemezgetünk.

„A hatóságok annyit mondtak nekem arról, amikor arról kérdeztem őket, miért nem utazhatok, hogy csak” – kezdi az interjút Liao Yiwu – „Ausztráliába se engedtek el, akkor azt mondták, az utazásom jelentős kárt okozna Kína megítélésében.” A cenzúra 2001-ben fedezte fel a szerzőt, amikor egy kínai lap interjút közölt vele. A cikk nagy vihart kavart: kirúgták miatta az újság főszerkesztőjét és a szerkesztőség nagy részét is lecserélték. Liao Yiwu nevét azóta tilos megemlíteni a kínai médiában

Liao Yiwu
Liao Yiwu

Ő azonban nem adja fel: „azóta több mint háromszáz mélyszegénységben élő ember történetét rögzítettem. A történetek egy részét az Egyesült Államokban már közölték. A cenzúra nem tud megakadályozni, hogy a kínaiak számára is hozzáférhetővé tegyem őket, hiszen ezek az interneten bárki számára elérhetőek.” A frankfurti könyvszemlére azért utazott volna ki a szerző, mert német kiadója felolvasóturnét szervezett neki, ahol a kínai rezsimhez fűződő viszonyát is megtárgyalta volna hallgatóságával. A taz kérdésére, hogy vajon miért van az, hogy egyes szerzők korrupcióval és szegénységgel foglalkozó kötetei megjelenhetnek Kínában, míg másoké (így Liao Yuwié is) nem, az író így válaszolt: