Szerző: Tömő György

2011-11-21 / / esszé

vagy Apacsok és fiacsok

Film Noir.

Vészterhes idők, esős éjszaka. Magában elmerülve huszonéves férfi, a Vörösmarty tér egyik villanyoszlopának támaszkodik. Fekete zakó, alatta kapucnis pulóver – az átázott kámzsa mélyen a szemébe húzva –, tükröző felületű napszemüveg …és ha kell, minden éjjel kint állok majd a Duna partján és a hullámokat lesve várom a bosszút… Mélyet szív cigarettájába …de az utolsó végvárat nem engedjük ebek harmincadjára jutni… Álarcos igazságosztó, posztmodern szentgyörgy, aki majd leszabja a sárkány mérget okádó fejeit. Lassan elindul, megkerüli a szobrot, a csikket a talapzatra pöccinti. Miska, ezt elk**tad, nem is kicsit… mért kellett ilyen fostalicskát írnod nyitódarabnak, mért? Mihály csak néz és nem felel.

E sorok írója a színházról és a fiatalokról szeretne értekezni, arról a két erőtérről, amely életét meghatározza. Saját helyét is keresve azt vizsgálja, mi végre az egész teremtés színház? Nevezett intézményt ugyanis (többek közt) a teremtés helyszínének tekinti. A szerző apologéta és kritikus, megbántani azonban senkit se szeretne, vitára viszont (vigyázat!) előre megfontolt szándékkal bujtogat.

2011-09-25 / / Dráma

forgatókönyv

„Itt az írás, forgassátok”

lajtorja

Herceg

vén szofista, mit akarsz megint?
hányszor mondjam még
ez csak egy domb, az meg csak egy város

Lámpás

a te birodalmad

Herceg

lehetne – tudom
egy kicsit üszkös
mostanában
azonkívül nem csak kenyérrel él

Lámpás

lelkes állatok
kíváncsi emberek