Szerző: Fehér Renátó

2014-01-13 / / kiemelt

– Szabadság tér ’89 „A rendszerváltás nem egyszeri aktus volt, hanem hosszú és sokszereplős társadalmi folyamat. A rendszerváltás nem kitört, hanem politikailag tetőzött 1989-ben.” (Szilágyi Ákos) Január 8-án, a Rendszerváltást…

2013-12-26 / / esszé

“’89 nem a bosszúra, a korrupcióra és a nyomorra teremtett kereteket és feltételeket, hanem szabadságra, szolidaritásra és személyes felelősségvállalásra. Azt minden – egyre bimbózó és a nem túl távoli jövőben…

2013-04-23 / / esszé

– kommentár Závada Péter mondataihoz – Amikor néhány héttel ezelőtt a Závada Péterrel készült interjút olvastam a HVG Online-on, komolyan megütköztem az egyik megjegyzésen: „a rapszövegeibe beengedi a politikát, a…

2013-01-09 / / kiemelt

– széljegyzet Györe Balázs könyvének olvasása után – „A haverom, aki nem súgott be, illetve azt súgta be, hogy nem tud rólam semmit, amikor találkozunk, a szemembe néz, egymásra mosolygunk,…

2012-06-04 / / Vers

Álmomban felmásztam a Szabadság híd egyik turulmadarára, rágyújtottam, megvártam, amíg a parázslás átjárta a testemet egészen a lábujjamig, aztán amikor lángolni kezdtem, ellöktem magam az ég felé. Egy légvételnyi huzatbuborékból…

2012-03-29 / / Beszámoló

– Grecsó Krisztián Aegon-díjához – „Olyan sok mindent nem kérdeztünk meg, amit meg kellett volna.” (Törőcsik Mari) Csak a nagy szerelmeket szokás túlragozni. Mondom mindezt azért, mert nem először örömködöm…

2012-02-18 / / Beszámoló

Litera Előhívás a politikai költészetről Új évadot kezdett a Litera Előhívás című sorozata a Nyitott Műhelyben. Noha az asztalnál a korábbiakhoz hasonlóan Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és…

2012-01-20 / / esszé

„– Ha nem játsszák el nekem rendesen a János vitézt, ettől eddig,
a tündérpillantású Bajkál-tó mézédes jege alá lövetem magukat.
– Ugyan, Tábornok úr…
– Csak úgy, ahogy maga Újvidéken a Duna jege alá.
– Én? Nem is voltam Újvidéken! Már miért ne lettem volna, Bandi!
De mi a stadionnál voltunk, a Dunát nem is láttuk…
Ne lássam a tengert!”

(Kovács – Mohácsi – Mohácsi: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe)

(Ezekben a napokban férfi kézilabda Európa-bajnokság zajlik Szerbiában. Mikor ezt írom, a C jelű kvartettben szereplő magyar válogatott két mérkőzésen van túl, és készül a harmadikra. Az elmúlt napokban hallatlanul küzdelmes csatákat vívtak a fiúk, mindenki a maximumig pörgette magát, a második összecsapás legvégén például egy időn túli hetessel egyenlítettünk – gólszerzőnk a Jóisten segítségét emlegette. Büszke lehet rájuk, aki követi a közvetítéseket. A helyszínen is óriási létszámú magyar közönség buzdítja, lelkesíti a csapatot. Csoportmeccseink mindegyikét az újvidéki Spens Sports Centerben rendezik.)

1941 áprilisában Magyarország bekapcsolódik a Jugoszlávia elleni harcokba és elkezdi visszafoglalni a Délvidéket. 1942. január 12-étől „a magyar hatóságok razziát rendelnek el a Bácskában, mert szerb partizánfelkeléstől tartanak. A razzia megfélemlítő akcióvá alakul. Embereket végeznek ki (január 20. és 23. között, tehát éppen 70 éve – F. R.) minden vizsgálat, bírósági eljárás és ítélet nélkül, közöttük több mint 2500 szerbet és közel 800 zsidót. Sokakat a befagyott folyón robbantott lékekhez hajtanak és ott végeznek ki. (…) Ezek a tények.” – Ilyen mondatokkal kezdődik Kovács András Hideg napok című 1966-os filmje, amely Cseres Tibor hasonló című regényéből készült.

– Széljegyzet egy (vers)vitához –

Előrebocsátom kellemetlen vitapartner leszek, hiszen elsősorban nem a leírt és itt, a FélOnline-on közölt szövegekre reagálok, hanem a Vízraktérben, november 10-én lezajlott versvita (továbbiakban: kerekasztal-beszélgetés; továbbiakban: kab.) által kiváltott reflexióimat közlöm. Egyrészt azért döntöttem úgy, hogy megírom az álláspontomat, mert számomra bosszantóan, sőt bántóan kevés volt az írt vita és a kab. során is a konkrét versszövegre hivatkozás. Értem én, hogy Hegel, Dilthey, Heidegger, Gadamer és mások felől is ugyanolyan érdekes lehet ránézni egy – valljuk be – irodalmi kérdésre, de néhány költői életmű (fülszövegen túli) emlegetése talán nem ront sokat a míves gondolatmeneten. Magam tehát ez utóbbira teszek kísérletet.
Másik indokom a megszólalásra, hogy az egész, itt kialakult, ilyen mérvű versvitának nem éreztem semmiféle aktualitását, egészen addig, amíg a kab. utolsó utáni pillanataiban a politikai költészet megítélése terítékre nem került. Erről viszont – és ennek bizonyítására is törekszem a következőkben – talán aktuális kérdés beszélni. Tudom, hogy ez csak egészen szűk szelete a versvita által kisütött tortának, ám számomra ez tűnik most (!) a leginkább továbbgondolható problémának. Egyúttal jó lehetőség, hogy – önző módon – magam is (szigorúan címszavakban!) átfussak azokon a szempontokon, amelyek mentén a kortárs magyar líráról és a politikai költészetről töröm a fejem.