分離
(leválás)

“Hozott Isten, öregem,
hozott Isten.”
(Márai Sándor)

Őszi hűvös fényben
hajnalodnak a fatörzsek,
és az élénksárga halotti pagoda.

Nedves cserepek tükrözik a felhőket
más távolabbiaknak.

Macskakövek közt miniatűr
csermelyek.

Szemközt a fényes teremben megszül anyám,
és rám hagyja gyanakvásait.

A bőrfelszínről leválnak
a meghittség sárkányszárnyai.

A park sétányain ázott levelek.

חֵרֶם
(halászháló, kiközösítés, megsemmisítés)

A horizont lépcsőin
vöröslő fáklyafényben
ökörnyálnak tűnik
cellám szerkezete.

Hozzádörgölöm pikkelyeimet –
haltestemről leválnak a láncing forgácsai.

Mire a vén halász pipájából felszállnak a csillagok,
nyugtalan kapkodásommal
meghántom magam.
Meztelen puhasággal simulok
a háló
bogkristályához.

Füstkarikái közül felém fordítja tekintetét az öreg
és elégede
tten adja át csontozókését.

Mantrazaj

Földből préselt lobbanással mutatják
a növekedés irányát a fenyvesek.
A köd nem elrejteni próbál,
a hegy erejét emeli ki.

A szél súlytalan levegője hajtja meg
az ima malmát és nyikorgása
betölti a völgyet.

Felajánlásra

A tiltott aranymarhák szarvai
a lemenő Nap fáradt Isten-hátát vakargatják.

A vén pap rekedt sanctusára felhajtom a bárány vérét.
Atyám,
elvetélt kudarcom rémes sikere a villogó glória.