A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” egy-egy tagjától (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Győrfi Kata verséhez Csete Soma írt reflexiót.

Győrfi Kata
hullámos papagájok

a nyársonsült kék színű hullámos papagájok
egy kantin vitrinjében a legfelső polcon
a csülökdarabok mögött voltak.
úgy tűnt, hogy alszanak,
és a hegyes villába önszántukból ültek bele.
a kékségük mellett sápadtak voltak,
valószínűleg a liszt miatt,
és bár sültként árulták, nem kopasztották meg őket.

a szárnyashústól feldagadnak a manduláim.
nem szeretem a vékony csontokat
és a vékony csontok melletti piroskás húst.
mielőtt elaludtam, az ujjperceimet masszíroztam,
egyiket a másik után, a hüvelyktől a kisebbikig,
és elképzeltem, hogy folyik
a szűk erekben fel-alá a vér.

Csete Soma reflexiója

Milyen intézmény kantinja lehet az, ahol tollas nyársonsült kék színű hullámos papagájokat árulnak rágcsa gyanánt — mint valamit, amit csak úgy hátra lehet rakni a legfelső polcon a csülökdarabok (???) mögé mint elszáradt, citromsárga minyont? Kik fordulnak meg egy ilyen kantinban? Mit ehetnek főétel gyanánt? És talán a leggyanúsabb: ki pillantja meg ezeket a papagájokat a maguk nyugodt, de eleven mártíromságában? Igazán talányos kérdések ezek, és mélyen felzaklathatják az olvasót. Aki viszont nem lehet mégsem annyira összezavarodott, hogy ne érezze: ezen az utolsó kérdésen fordul meg szinte minden.

És akkor a második versszak. Miért csomózódik össze az üres tárgyi reflexióban az idegenség és a szubtilis testi fájdalom metaforikája a kauzalitás tüntető hiánya mentén? Miért, hogy a mindennapi katatónia nincsen meg a látvány rezsimjének röntgensugara nélkül? Ezek a kérdéseim. Csakhogy úgy érzem, ma már nem elég, ha csupán feltesszük ezeket a kérdéseket. A kortárs magyar irodalmon belül is több markáns pionírkísérlet történt annak érdekében, hogy legalább valamilyen nyelvi keretet adhassunk a test hasonló rejtélyeinek. Bár az ismert dilemmákat ezredjére is pontosan kapom kézhez, (akár poétikai) állásfoglalás hiányában úgy tűnik számomra: egy helyben toporgunk ebben a versben.

Ha ezt látnák a papagájok, ugye.