A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” egy-egy tagjától (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Vörös István verséhez Borda Réka és Vajna Ádám írtak reflexiót.

Vörös István

VALÓ(TLAN)SÁGSHOW
Két gondolat mint villa(nella)lakó

1

AZ ÁLIGAZSÁG SZERKEZETE

Az emberek becsaphatók, buták.
Attól félnek, mi nem veszélyes rájuk.
Így adható a hülyeség tovább:

kajával bőven ellátja magát,
fölfalja agyadból a józanságot.
Az emberek becsaphatók, buták,

ez szinte már egyfajta népszokás.
A gyűlölethez mindenki hozzájut.
Így adható a hülyeség tovább,

a hordószónok jobban imponál,
mint aki aggályokról károg.
Az emberek becsaphatók, buták,

megépül a múltból vett új világ.
Kérik, vidd el a nyomort őhozzájuk.
Így adható a hülyeség tovább,

hiába cáfolod bármely szavát,
megvádol, hogy a tiszta észt szolgálod.
Az emberek becsaphatók, buták,
így adható a hülyeség tovább.

2

A VÉLEMÉNY LÉTREJÖTTE

A véleményünk nem az, amit mondunk,
mást gondolunk és mást hiszünk.
Mást képzelünk, és mindig másik ponton,

másképp lendülünk át a nem változó gondon,
és mindig másik véleménybe érkezünk.
A véleményünk nem az, amit mondunk,

pár téves eszmét részletekre bontunk,
de másképp fejtjük ki, mint próbálták nekünk.
Mást képzelünk, és mindig másik ponton

fogy el a meggyőződés. Mondom,
az eltökéltség réges-rég letűnt.
A véleményünk nem az, amit mondunk,

mert kéne hozzá sok-sok dolgot tudnunk,
de ezt-azt inkább hozzáképzelünk.
Mást képzelünk, és mindig másik ponton

vesszük észre az igazságunk hogy kong.
Elvesztve segít hallgatni fejünk.
A véleményünk nem az, amit mondunk,
mást képzelünk, és mindig másik ponton.

Borda Réka reflexiója

A verselemzés menete legyen: forma, tartalom, cím. Márpedig azért ebben a sorrendben, mert a versszerkezetre már a címben felhívja a szerző a figyelmet (“villa(nella) lakó”), ami ezáltal a megközelítési mód kiemelt keretrendszerét nyújtja – így hát véleményem szerint a formánál érdemes hozzálátnom a munkához.

Szóval a villanella: a szerző láthatóan tartja a versforma követelményeit, bár hamar szembetűnik, hogy nagy áron teszi ezt. A rímek megakasztják a szöveget, ráadásul néhol kusza szórendet is alakítanak ki, nem tesznek hozzá a hangulatához, mondanivalójához, inkább elvesznek belőle. Lásd: “mert kéne hozzá sok-sok dolgot tudnunk”; “vesszük észre az igazságunk hogy kong”.

Ugyanakkor azt gondolom, hibát követnék el, ha a villanellát kizárólag formai alapon vizsgálnám, és csak ennek mentén fogalmaznék meg átfogó véleményt, miközben lehámozom róla a tartalmi követelményeket; az ironikus, parodisztikus árnyalatot. Ennél a pontnál az a benyomásom támad, a szerző nagyobb hangsúlyt kívánt fektetni a formára, mint az említett színezetre. Amivel nem is lenne gond, elvégre izgalmas vállalás egy versformával így kísérletezni, de a cím és egyes tartalmi elemek bizony arra engednek következtetni, hogy ez szándékában is állt a költőnek. Pl. “az emberek becsaphatók, buták, / így adható a hülyeség tovább”. Mégis elmarad a fanyar humor.

A (két) vers két szentenciát fogalmaz meg, egyet az emberi “hülyeségről”, egyet a vélemény mibenlétéről. Ha a rímek sántaságától eltekintek, azt látom, működhetne a bölcsesség, de valami mégis hiányzik: az olyan sorok, gondolatok, amiket nem hallottam már sokszor ezelőtt, amik nem magukba fordulnak, inkább kúsznak felém, mint a házából kibújó csiga.

A címről (és alcímről) továbbá: szójátéknak korrekt, ám mint verscím, legalábbis a szöveg játékosságának hiányában, nem tartom a legjobb választásnak. Egyébként is szükségtelen kézbe adni (tuszkolni) a kulcsot a szöveg befogadásához, miszerint a vers történetesen villanella: ha “mezei” olvasó vagyok, élvezhetem enélkül is a szöveget, ha viszont “szakmabeliként” találkozom vele, akkor előbb-utóbb úgyis rájövök, mivel van dolgom.

Végezetül szeretnék javaslattal élni a szerző felé: hagyja el a villanella formai követelményeit, írjon rímtelenül, ahol látványosabban kidomboríthatja a szarkazmusát. Ugyanakkor próbálja meg húzni a szöveget (nem kell két fő egység, elég az egyiket megtartani vagy két külön verset írni) és dolgozzon ki olyan sorokat, melyek túlmutatnak önmagukon. Ha pedig inkább a formát tartaná meg, javaslom, hogy nézzen fajsúlyosabb, különlegesebb téma után.

Nem szeretnék ugyanakkor elmenni amellett a becsülendő tény mellett, hogy a szerző írt két villanellát, ami kétség kívül komoly, izgalmas kísérletnek minősül. Külön örvendetesnek tartom, hogy egy, manapság háttérbe szorult versforma felé fordult. És ha már (viszonylag) kortárs villanella, sok szerettel ajánlom Elizabeth Bishop (pl. One Art)  vagy William Empson (pl. Missing Dates) kísérleteit, hátha tudok valami újat is mondani.

 

Vajna Ádám reflexiója

Amikor a vers kijelöli, hogy márpedig ő vicces lesz, mindig felhúzom egy kicsit a bal szemöldökömet. Vékony jég, pengeél. De most viszonylag hamar ellazulnak az arcizmok, nincs nagy baj, állapítom meg. Sőt.

Mennyire izgalmas például – hogy rögtön bele is csapjak a közepébe – amikor képivé lesz a fogalmi: „Mást képzelünk, és mindig másik ponton, / másképp lendülünk át a nem változó gondon / és mindig másik véleménybe érkezünk.” És bár a fenti példa ellenére alapvetően nem erőssége a szövegnek a képiség, mégsem válik unalmassá, didaktikussá, nem érzem, hogy valamiféle versbe erőszakolt kinyilatkoztatást olvasnék. Ebben komoly szerepe van a forma által kijelölt ritmusnak, amibe elegánsan simulnak bele a mondatok, illetve a profin felépített szerkezetnek.

Mert – utóbbiról szólva – gondolom akkor mindannyian villa(nellá)ban élünk, én is és a lírai én is. Innentől pedig két lehetőségem van: azonosulok a beszélővel, vagy maradok csak én, aki kívül van, akiről megállapítódik: becsapható, buta. Jó kis trükk. Persze vitatkozhatnék is, de egy lírai énnel minek. A második versben azonban valami megváltozik. A beszélő, aki eddig kívülről nézett (le) az emberekre („Így adható a hülyeség tovább, / hiába cáfolod bármely szavát”), többes szám első személyre vált. Lehajol, rámarkol a szőnyegre, és kihúzza maga alól. Van véleményünk, a buta embereknek meg a lírai énnek is (lásd ugye első vers), de nem azt mondjuk, „mert kéne hozzá sok-sok dolgot tudnunk, / de ezt-azt inkább hozzáképzelünk.” Ezzel pedig nem csak a lírai én esik pofára, hanem a vers befogadója is, aki eddig azt gondolta, tarthat a lírai énnel, lehet ő is különb. Sőt, pofára esik ennek a kommentárnak a befogadója is, mert ezek szerint az én véleményem sem az, amit mondok. Nem mintha ez a végeredményt tekintve számítana, az emberek úgyis becsaphatók.

De psszt, ezt csak mi tudjuk.