A LÉGY

Letekertem negyven kilométert. Húszat haragból, húszat azért, mert eltévedtem. Hazatalálok, lerúgom a cipőm, megengedem a vizet, a melltartót magamon felejtem, úgy bukok alá. Anyám finoman kopog az ajtón, nem hallom az önsajnálattól, apám dörömböl és üvölt, hogy indulnia kell a melóba, siessek már. Ennyi volt a wellness, marad a kopott törölköző meg a csattogós papucs. Beülök a szobámba, eljátszom, hogy élvezem a csendet. Megzavar a légy zümmögése, amit reggel fogtam be egy pohárral. Megfeledkeztem róla. Leülök a párkány elé, rezzenéstelenül figyelem. Ha akarom, és elég gyors vagyok, akár meg is ölhetem. Vagy kicsit felemelem a pohár szélét és lenyisszantom vele a lábait. Züm-züm. Egyre idegesebb, ahogy mozgatom a celláját. Jobbra, balra, kicsit előre, vissza az eredeti pozícióba. Kocogtatom az üveget, figyelem a reakcióit. Nem mutat újat, elunom. Visszasüppedek apátiámba, reggel óta nem tud más formát ölteni. Ekkor hallom az első dörömbölést. Kinézek az előszobába, kérdezem anyám, hogy mit szórakozik, kérdőn néz vissza rám, nem ő a tettes. Leülök, újra hallom. Vizsgálom az ágyam, hogy egy rugó recsegését hallom-e, megállapítom, hogy tíz éve szivacsos matracon alszom. Megint. Az ablak felől jön. Húzza valami jobbra a panelt, balra, kicsit előre. Leng az egész épület, mint viharban a virág, felborul a pohár, kiszabadul a légy. Fel akarom tépni az ajtóm, nem nyílik, futok körbe a szobában, óbégatok, hogy mentsen ki valaki.

A légy pihen a tükrön és nevet rajtam.

ÁGNES

Leszakad a hátam. A kurva életbe, hogy két órája súrolom a padlót. Hajnalban estem haza a melóból. A Párducban dolgozom. A vécé mellett ülök, nekem adják a lóvét, ha valakinek pisilhetnékje támad. Először nagyon utáltam. Nem is mertem előre pénzt kérni, örültem, ha valaki odadobott egy ötvenest. Meg aztán a fizu se olyan jó. A főnök meg van szorulva, kéthavonta tud kifizetni. Ma kaptam meg. Nyolcvanezer forint. Nettó. Aztán megszoktam. Nincs más, ezzel kell beérni. Kicserélem a vizet, nézem, ahogy a vödör újra megtelik tisztával. Mikor hazaértem, a férjem a kanapén aludt, még ment a tévé. Kikapcsoltam, megsimogattam az arcát, felriadt, rögtön kérdezte, hogy mit fogok csomagolni neki ebédre. Nem csináltam semmit, válaszoltam, két műszakot toltam végig tegnap, nem volt erőm főzőcskézni. Morgott az orra alatt, hogy erre megy a pénzünk, hogy ő a menzán vesz kaját, nem válaszoltam neki. Megszoktam ezt is. Az állandó cseszegetést, a véget nem érő kérdéseket az ebédről, és az ütéseket, amikor néha rosszul válaszoltam. Trappolt a konyhába, félúton visszafordult, újabb kérdésre lehetett számítani, tévedtem. A fizetésedet add már ide, mondta. Nyúltam be a zsebembe, aztán a nadrágoméba is, nem volt ott. Látta az ijedtséget az arcomon. Hol van, elhagytad, üvöltötte. Keresem a táskámban, még a folyosóra is kifutottam, de nem találtam sehol. Elhagytam, vallottam be. Biztosan a buszmegállóban, amikor a bérletemet vettem elő. Felemelte a boros üveget, fenyegetőzött, hogy azzal fog megölni. Kérleltem, hogy ne csinálja ezt már megint, a múlt héten is meg akart ölni. Fél óráig civakodunk, aztán elfárad. Beült a konyhába, és várta, hogy megcsináljam a reggelit. Összeszorított fogakkal kimentem hozzá. Kettőt ütöttem a tarkójára. Ahogy az üveg hozzá csapódott a csonthoz, darabokra tört. A második ütés eret talált.

Új felmosót kell vennem. Ez nehezen szívja be a vért.