A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” egy-egy tagjától (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Lesi Zoltán verséhez Kállay Eszter írt reflexiót.

Lesi Zoltán: A kamera leáll

A radiátornak nyomom
a hátam. Heinrich Ratjen mellettem
kínlódik az ágyon. Hideg van,
de kárpótlásul simogatja
a szőrömet. Nyolcvanhat éves férfi,
női lélekkel, a valaha volt
legjobb magasugró.

Adhatna egy kis tejet is,
akkor még jobb lenne, de most nem
rovom fel neki. Olyan szomorú,
mint Herculine Barbine
vagy Garfield karácsonykor.

Nem hagyhatom, hogy végezzen magával,
mert teljesen rá vagyok utalva.
Ezért rendszeresen kikaparom a szőnyegre
a gyógyszereit, ráugrok a
gázcsapra, onnan ellenőrzöm a területet.
Heinrich csak fekszik, ül, néha
feláll, ad egy kis tejet,
közben a magasugrásról
beszél, hogy akkor most a halálnak is
nekifut. Szerencsére inkább mellém
fekszik, simogatja a szőrömet,
én meg dorombolok.

Kállay Eszter reflexiója

Heinrich Ratjen, azaz Dora Ratjen, az interszexuális magasugró, aki élete végén nem nőként, hanem férfiként él, haldoklik. Az élete utolsó szakaszában szülei kocsmájának vezetését vette át, valószínűleg valahol a kocsma fölött lakik a macskával, aki hozzánk beszél – az ő tekintete az egyetlen, amely nincsen társadalmilag kondicionálva, bár meglepően informált és rengeteg adatot tud, például Herculine Barbinról, arról a szintén interszexuális emberről, akit Foucault a ’non-identitás’ példájaként hoz föl, és aki 1868-ban öngyilkos lett. A halál banális, már-már derűs megjelenítése és a házimacska perspektívája megidézik Wislawa Szymborska versét.

A halál kegyetlensége éppen abban rejlik, hogy egy macska szemével nézve teljesen természetes, ő csak a saját túlélőösztöneit tudja kötni az elkerülhetetlen véghez, nem véletlenül jelenik meg kedvesen elnéző monológjában az önző macskák koronázatlan királya, Garfield is. A macska nézőpontja azonban lassan bomlik ki az olvasó számára. A vers elején, ahogyan a legtöbb versnél, itt is feltételezzük, hogy emberi hangon szólal meg a lírai én, az első versszakban található ’simogatja a szőröm’ állítás így rögtön az emberi test egy társadalom által tabusított részét, a testszőrzetet, azon belül is a szeméremszőrzetet idézi meg. Ez átvezet minket az interszexuális emberek nemi szerveivel kapcsolatos társadalmi tabuhoz, és az interszexuális emberek társadalom általi elnyomásához. Miután a hatalom kihasználta, Heinrich Ratjen elmenekül a kíváncsian tárgyiasító tekintetek elől – az egyetlen élőlény pedig, aki képes együttérzéssel nézni rá, nem más, mint egy önző macska.

A cím hangsúlyozza a társadalmi nemek performatív jellegét – a kamera az a társadalmi tér, amelyben nap mint nap eljátsszuk a saját nemünket, ha eltérünk tőle, akkor számítanunk kell valamiféle megtorlásra. A kamera ugyanakkor Foucault panoptikuma, rabként sosem tudod, hogy téged épp néznek-e, a lényeg, hogy folyamatosan megfigyelhetnek. Ratjen életének rettegéssel teli szakasza véget ért, a kamera végre leállt. Ebben az értelemben a vers egy abszurd idillként jelenik meg, gázcsappal, macskával, a rothadt tej szagával, ami viszont szabad a külső, fegyelmező tekintetektől – így haldoklik Ratjen a világtól elzárva egy kétszemélyes paradicsomban.