A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” egy-egy tagjától (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Tolvaj Zoltán verséhez Vajna Ádám írt reflexiót.

Tolvaj Zoltán: Parainézis

Tested fals harang, hiába kongatod.
Ólomnyelve hangzatos és vértelen
kódnyalábként suhan át az éteren,
hátrahagyva egy üres titántokot.

Néha bizony hánynod kell magadtól,
ahogy grimaszolsz, ficánkolsz, lébecolsz,
arcod ellilul, akár a céklaszósz,
agyi vénádban vércsomó barangol.

Erényed a leplezetlen gyávaság.
Mi-minden-lehetnék-és-végül-semmi
meddő törtetését zsongja durva dob,

de a mixelt hangkavalkád – sávra-sáv –
nem ad nyomot. Jobb volna itt se lenni.
Újszülöttek vízfejében zeng dalod.

*

Újszülöttek vízfejében zeng dalod.
Pár évszakot kibírsz a méhkabinban,
majd felzúg a kórus, az árva bimm-bamm,
néhány ócska csengő, mit felaggatott

föléd egy kéz, hogy halld a változókat
a reszkető pelenkarévületben,
amint idült pupillád fényre rebben,
a dajkaaltatóban megfogódzhat.

Puha kezdet. Összefoshatod magad.
Koponyád körül egy holdnővér matat,
fényt csiholva vékony homlokod mögött.

Közlékeny vagy a majmok ősi nyelvén.
Szavad kisikló, kései szerelvény.
Az anyag ma meztelennek öltözött.

*

Az anyag ma meztelennek öltözött.
Szén, ammónia és nátrium-klorid,
kalciumhidak s protézisek között
templomába lépve torkig undorít.

Inak, hártyák, foszló fehérjeszálak,
mind kollagéndús, profán kötőszövet,
csak szent, szivárgó, ráncos ajka száraz.
Két szívverése közt egyhatod szünet.

Aranyat ürít, zabál fekáliát.
Néma pupillát mereszt, amerre lát.
Porrá őrölve egy pohárban elfér,

kit bőrödből kibújva így szerettél.
Jól öleld át. Nem lesz rá több alkalom.
Még elburjánzik egy rákos hajnalon.

Vajna Ádám: A türelmetlen olvasó feladja

„Parainézis (görög ‘intés, megintés’): egy meghatározott személyhez intézett – szónoki beszéd, levél vagy végrendelet formájában írt – erkölcsi célzatú, buzdítást, intelmeket, oktatást, szellemi hagyatékot tartalmazó, általában rövidebb terjedelmű mű” – olvasom a neten, aztán látom, hogy pl. Kölcsey, és be is ugrik a középiskolai magyaróráról, hogy persze. De azt nem fogom újra végigolvasni, a jó vers álljon meg magában.

Első szó: test, utolsó szó: hajnal. Bátor szavak 2018-ban, ráadásul formavers, rég olvastam ilyet. És olvasom, olvasom, és visz a ritmus, jók a rímek (kivéve a lébecolsz-céklaszósz, de elnézem, hát mégiscsak milyen szavak), és vannak menő részletek („Puha kezdet. Összefoshatod magad”), és persze kevésbé menők („Aranyat ürít, zabál fekáliát”) – avagy lehet jól és rosszul is szarozni egy versben – szóval olvasom, és olvasom újra, és nem áll össze.

Például mivel parainézis, kell lennie egy megszólítottnak. Ki lehet ő? Önmegszólítás, mondanám az első szakasz alapján, hiszen dala (ld. utolsó sor) leginkább a beszélőnek van. Egy gyermek, mondanám a második rész alapján, és hát miért is ne lehetne egyből három parainézis a háromosztatú szövegben, de az első sor elbizonytalanít: hogyan zenghet egy gyermek dala „újszülöttek vízfejében”? Vagy mondjuk képzeljem el, hogy a megszólított újszülött egy teremben van a többi újszülöttel, és mondjuk ordít? Bár amennyire tudom egy ilyen helyen még nem nagyon szokott lenni „néhány ócska csengő, mit felaggatott föléd egy kéz”. Viszont közben eszembe jut, hogy végül is az első részben is lehetne gyermek a megszólított, csak igazából erre meg nem utal egyértelműen semmi. Talán majd mindent megold a harmadik szakasz, gondolnám, de hamar kiderül, hogy nem, csak behoz mindenféle testszavakat, kicsit unom.

Igazából folytathatnám, mi minden zavaros még a versben, de a lényeg, hogy nagyon-nagyon bizonytalan vagyok, és ez persze egyáltalán nem lenne baj, hogyha ezáltal izgalmassá válna a szöveg. De inkább csak frusztrációt érzek, talán leginkább azért, mert nem látom, miért is lenne nekem érdekem kibogozni a verset. Hogy a végén megtudjam: jól öleljem át, akit szeretek? Azt el lehetne mondani kevesebb szóban is. És még az sem segít, hogy az utolsó sor elég jól csattan.