A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” egy-egy tagjától (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Tóth Kinga verséhez Csete Soma írt reflexiót.


Tóth Kinga: 
Kukoricadalok, 68. ének

sátrat építünk kerekesszékekböl
kordonokból kerítésekbül jurta alakú
kúpos melegedőket olajmaradékos
tartályokat hevítünk a felvevőből
vándormadarak énekeit játsszuk
nem kiabálunk darabonként utánozzuk
őket ez hívó ez elégedett ez veszélyes
hol vagytok mi itt jól és erősek
vigyázzatok

Csete Soma reflexiója

Micsoda szektásság! Mindenesetre lenyűgözően random a kerekesszékből jurtaépítés; honnét ez a történelem előtti agresszió, a száműzött szentség háta mögötti itt-és-most építészete? A birtokbavétel és a kinyilatkoztatás eseménye lehet, ahogyan a természet újrautánzása a morális (?) differenciálódás hiányában elégséges alapot biztosít az ellenség felismeréséhez. Elhatárolásokhoz, amelyek annyiban sajátjaink, amennyiben egy mindig előttünk itt tanyázó civilizáció hulladékai, hordalékai. Nem baj, a dühünk legalább biztosan belülről jön.
Erénye lehet a versnek, hogy a poszttársadalmi űrt a maga törékenységében és esetlegességében ragadja meg, rámutatva a humán energiák összefonódásának egy olyan vakfoltjára, amely történetileg nem, csak retorikailag elgondolható.
Sikerületlenség lehet a versben, hogy nem lép túl pillanat véletlenszerűségének felmutatásán, nem válaszol a kérdésre: mennyiben generatív ez? Mennyiben totalizálható mint mítosz, és mennyiben egyediesíthető mint szimulákrum?