Az éjszakai műszak még javában tartott, ő mégis hazafelé gyalogolt a tintafekete ég alatt. Munkanélküli lettem, gondolta, már megint. Az egész a művezető hibája. Nem kellett volna eltörnie a bokáját, és akkor talán nem helyettesítette volna senki sem, főleg nem olyasvalaki, akit nem is ismer. Az új kisfőnök egyből rájött, hogy rendesen be van állva. A régi művezetővel nem voltak ilyen gondok, általában együtt lőtték be magukat, sokszor közvetlenül a műszak előtt, hogy gyorsabban vánszorogjanak előre azok az átkozott percek a kaffogó szalag mellett. Ma azonban mást tartogattak neki az égiek. Fásultan nézett felfelé. A sötétség nem válaszolt.

Itt a vége, gondolta. Kirúgták, így már az a vékony reménysugár is szertefoszlott, amelybe olyan görcsösen kapaszkodott minden egyes nap. Majd spórol a vízzel, nem fűt annyit, a lámpát fel sem kapcsolja, minek, elég az öngyújtó tüze, azonkívül pedig csak parizert fog enni meg uborkát, másra nincs szüksége, így talán majd összekuporgathat annyit fél év alatt, hogy felszálljon egy buszra, és elmenjen vele a legközelebbi tengerpartra, hogy új életet kezdhessen. Mondjuk halászként. Vagy mosogatni fog egy vendéglőben. Mindegy, csak ne kelljen a szalag mellett megszakadni.

Ez volt a terve, ehhez tartotta magát minden egyes nap, és ezt az önként vállalt nyomort csak úgy lehetett kibírni, ha az idő nagy részében a kábítószer gyengéd kezét érezte megfeszült vállain. Vigyázok rád, suttogta a szer, valahányszor egy picit is elbizonytalanodott, nélkülem nem tudod ezt végigcsinálni.

Valóban, nem tudta volna.

Most azonban, hogy mindennek vége, most, hogy egy árva csillag tűhegynyi fénye sem pislog rá odafentről, most sincs itt az ideje, hogy egyedül vészelje át a vihart.

Merev léptekkel tartott a sikátor felé. Lerogyott a rothadó szennylében ázó szemetes mellé, kivette a csomagot a táskájából, feltűrte a kabátja ujját, már az öngyújtót is előkészítette, mikor rájött, hogy nem akar így élni.

Mintha csak szobor lenne, mozdulatai megfagytak, szeme a semmibe meredt, szinte nem is vett levegőt. Néhány percig ülhetett így a bűzlő sikátorban, majd lassan feltápászkodott és elindult. Nem is baj, gondolta. Még mindig a szer hatása alatt állt, talán ezért volt olyan fekete az ég, szinte áthatolhatatlan, mintha a semmi foglalta volna el a helyét. A legfelhősebb éjszakán is ki lehet venni a fellegek körvonalait, néha egy-egy csillag apró szemét is meglátni, de ezt a feketeséget, ezt az elrugaszkodott víziót csak a kábítószer számlájára lehet írni. Talán itt az ideje letenni a cuccot.

Rémülten pillantott körbe, várta a választ, várta a már jól ismert, halk, hízelgő hangot, várta azt a valakit, aki majd finoman ellenkezni kezd, aki majd észérvekkel hozakodik elő, és jobb belátásra bírja, és ha nem megy, majd az elevenjébe tapos, hiszen egy drogos nem lesz más, csak drogos, míg világ a világ.

De a hang nem jött, és érezte, hogy most van itt az ideje, hogy végleg megszabaduljon tőle.

Boldogabban szedte a lábát, mint az utóbbi években bármikor. A park felé kanyarodott, úgy vélte, kellemes lesz a kőhídon átvágva maga mögött hagyni a gyárnegyedet, és új életet kezdeni. Nem állíthatja meg senki és semmi, gondolta, végre átveszi az irányítást sodródó élete fölött. Úgy gondolta, valahol a nem is olyan távoli jövőben szép remények várnak rá.

Néhány madár csiripelő hangja jelezte a pirkadat közeledtét. Bekanyarodott az ösvényre, sietősen haladt, alig várta, hogy a hídhoz érjen, ahol majd beleveti táskáját a patakba, és végignézi, hogyan mossa el régi, nyomorúságos életét a jeges víz.

A híd már közel volt. Egyre több madár énekelt, gyönyörű napot jósoltak éles hangjukkal. Még mindig sötét volt, ám a reggel lassan, de biztosan közeledett, ő pedig alig várta, hogy a nap első sugarai megvilágítsák sápadt arcát. Lassított, egyenletesen lélegzett. Egy elágazáshoz ért. A jobb oldali ösvényen, nem is olyan messze tőle, egy szerelmespár ölelkezett. Szorosan tartották egymást. Pár pillanatig nézte őket, majd folytatta az útját a híd felé. Közben arra gondolt, hogy amint elhagyja a várost, összeszedi magát, és akármit is hozzon az élet, megtalálja a lelki társát.

Mikor a hídhoz ért, levette a táskáját, és belevetette a sötét patakba, egy pillanatig sem habozott. Elmosolyodott. Felemelte a fejét, és körbenézett. Ott, ahol az előbb a pár ölelkezett, egy test feküdt a földön. Rohanni kezdett felé. Már messziről látta, hogy a nő az. A haja, mint a halotti lepel, gyengéden terült el az avaron. Szólongatta. Finoman rázta a vállait. Semmi.

A keze akkor lett véres, amikor a nő nyakához nyúlt, hogy megnézze a pulzusát. Csak a pislákoló melegséget érezte a hideg bőrön, de ez elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, elkésett. Gyengéden oldalra fordította a nő fejét. Gyönyörű, a teremtő által finoman megmunkált vonásokon futtatta végig durva ujjait.

A hatalmas, nyílt seb helyén, amire számított, csak két apró lyukat talált. Mintha kiszipolyozták volna a vért a testből.

Felállt, ujjait beletörölte a nadrágjába, majd elindult a híd felé. Belegázolt a jeges patakba, és mintha csak egy száradt faág lenne a sebes víz tetején, pár pillanat múlva elnyelte a sötétség.

A táskáját kereste.