A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” egy-egy tagjától (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Nagy Márta Júlia versével indul rovatunk, Borda Réka írt hozzá reflexiót.


Nagy Márta Júlia

Proppi képlet

Leszökött egy banya a kékes csontú budai fákról,
minden éjjel nyomja mellemet, fulladok.
Vadkan horkan mellettem, szerelmem helyére
durva sörtékkel benőtt szörnyet álmodok.

Felhasad az ég, kakastollak és malackörmök hullanak
a résből. Ez lesz minden szárnyát vesztett angyalból.
Bukásukon nem mulatok, zenghet a hegesedés után
az a rézkupola, felhőfrízekkel szegélyezett.

Emlékezem éppen, színtelen, hőség fakította
út kanyarog egészségtelen árnyalatú mezők közében.
Pillangósvirágúak kacér szirma biggyeszti ajkát,
egészen biztosan összevihognak rajtam.

A pult vágóhíd vagy éppenséggel oltár, a lényeg,
sohasem az elismert intézményekben élek,
amikor csak lehet, kiszököm a kötelességből,
azon kívül vagyok, amit tudnak rólam.

De az nem magam. Ami voltam, szemeteszsákokba
gyűjtve várakozik egy lépcsőházban, amit ma már
fel sem ismernék. Vagy epekedik egy toronyban,
rendeltetésére ki emlékszik már? Ki nevezné meg?

Senki sem ennyire elszánt. Csak a förmedvény,
aki buzgón szívja – haha – mérges vérem,
tudom, csak behunyom a szemem,
s a reggel átokból kiváltott királyfit fed fel.

Borda Réka reflexiója

Rossz tulajdonságom, hogy soha nem a vers címével kezdem az elemzést, hanem a szövegtesttel, és aztán mérem hozzá az előbbit. Ezért indulok neki először a tartalmi résznek és csak a végére hagyom a címet, ami vagy mankóként szolgál majd a szöveg értelmezéséhez, vagy félreviszi azt.

A felvonultatott képek mesebeli atmoszférát teremtenek, így a banya, a kakas(tollak), a malac(körmök) és a királyfi. Ezekre erősítenek rá az anakronisztikus vagy manapság ritkán használt kifejezések is, mint az “epekednek” vagy a “förmedvény”. Ugyanakkor zavarbaejtően elveszi ezekről a súlyt (és inkább sántává teszi a szöveget) a kép- és szóhalmozás, ami inkább láttatni szeretné a szerző fantáziájának egy-egy szeletét, mintsem valóban leírná, felmutatná, kidomborítaná azok mondanivalóját. Így például a következő sorok: “hőség fakította / út kanyarog egészségtelen árnyalatú mezők közében” vagy “Pillangósvirágúak kacér szirma biggyeszti ajkát”.

A Proppi képlet, az én értelmezésemben, a lírai én szorongását körvonalazza, aki reménykedik benne, hogy egy jobb életre, egy jobb “önmagára” ébred. Ez azonban, számomra, nehezen kicsomagolható a versből, a fentebb említett meglátások miatt.

A vers kétségtelenül erős pontja a negyedik és az ötödik versszak, amiben egyrészt társadalom- (“sohasem az elismert intézményekben élek”), másrészt generációkritika (“[…] kiszököm a kötelességből”) fogalmazódik meg. Különösen emlékezetes kép a következő: “Ami voltam, szemeteszsákokba / gyűjtve várakozik egy lépcsőházban”.

És végezetül a cím: a Proppi képlet (Vladimir Propp folklorista után) megkapó választás, és indokolja a népies szereplők felvonultatását a versben. Ez mégsem halványítja el a benyomásomat azzal kapcsolatban, hogy érdemes lenne szűkíteni a képek sorát, vagy ritkítani a sorokat. A képlet szó lecserélését továbbá (ha szabad) javasolnám a szerzőnek, ugyanis véleményem szerint nem illeszkedik a vers asszociációs mezejébe.

Ami biztos: lennék olyan folklorista, akiről verset írnak.