Szeretnék bocsánatot kérni,
hogy tegnap leraktam a telefont.
Pedig mesélnék még arról, hogy éppen
egy indiai kollegám megtanít alap meditációkra,
hogy újabb német szót tanultam, hogy minden
úgy alakul, ahogy leírtam, hogy a minden
az új semmi, hogy ezt se én találtam ki.
Hogy egyszer én is szeretnék akárki lenni,
megírni az elköszönő levelem a vendéglátásnak,
eldönteni tudatosan, merre megyek,
megmondani minden mellékvagánynak,
bocs tesám, mégsem vagyunk testvérek.
De minek meséljek neked, ha úgy sem vagyok Grimm,
ha azt érzem, én voltam a békakirályfi,
meg ha te vagy a párom, akkor én vagyok
az egyenletben az egyetlen prím,
meg most az egyetlen páros rím.
Mégis, hadd meséljem, hiszen ezt még nem tudod,
hogyha rosszul veszem fel a kávéscsészémet, ballábbal a cipőmet,
meg ha veled szembe leülök és keresztbe rakom a karom.
Minek meséljek, ha benned a láng megfagyott,
az olvadó jégcsapok olyan égő érzést okoznak,
mintha minden egyes bántó szavadat
egy pofonnak venném fel,
akkor néznék ki úgy igazából, ahogy először megláttalak:
idegesen, pirosan, tudva, hogy nem engem akartál.
Pedig neked bármit lehet mondani,
amikor nálam jobban tudod,
ezért jobban is bízom benned, mint magamban,
hiszen több helyen jártál bennem, mint én.
De minek meséljem neked, ha néha pont a fejemre szarsz,
néha meg akarsz, néha bezavarsz, néha meg semmi,
tehát minden.
Pedig mesélnék még arról, akik jobban tudják nálunk,
akik látják, akik hallanak rólunk, akik hallanak rólad,
meg néha látnak engem.
Rólad kevesebbet tudni, mint rólam,
ha elfogy a kávém, és elfogy az ölelésed.
Minek meséljek neked, ha úgysem látsz,
én sem téged, minden nap vársz, én meg félek,
hogy egyszer majd mást kapsz,
ahogy egyszer én is téged.
Mit meséljek még, ha a szemközti szék,
amit mindig neked tartok fent, most mindig üres,
és szeretném, ha végre beleülnél, hogy főzzek neked.
Mit mondhatok még, ha minden sms csak piszkozat marad.
Minek meséljek még tovább neked, ha nálad jobban tudom,
most sokkal jobb lerakott telefonnak lenni,
mint nem fogadott hívásnak.