Főzök. Mozsárban töröm össze a koriander magot. Sújtok, súrolok, sújtok, súrolok. A mozdulatba belesűrítem minden várásomat. A koriander a falafelbe megy. A már megőrölt pirospaprika a gulyásba kerül majd bele. Két evőkanál mind a kettőből. Hagymát szeletelek. Egy fejet hosszában, egy fejet keresztben. A levesben már nem látszik, hogy kétféle hagyma van benne, de én tudom. Huncut kis hagyma, olyan huncut, mint amilyen én leszek, ha Javier is itt lesz.

A krumplipucolásban türelem van. Muszáj, mert még csak az óceán felett van a gép. A krumpli apró szemű, meg sem kéne pucolni, de a héjában főtt krumpli nem gulyásba való.

A csicseriborsót villával nyomkodom össze. Tudom, hogy a felső polcon ott van az aprítógép, de ehhez a falafelhez nem fog semmilyen masina érni, csak én. A nyomkodás is idő, közben a gép halad, Javier alszik rajta, feje oldalra bukva, a nyakpárna piros nyomot hagy az arcán.

A hagyma pirul az olajon, halkan énekel. Pattogva elhallgat, amikor hozzákeverem a petrezselymet, sót, paprikát. A keverés finom mozdulat, körbe-körbe, az olaj megfestődik, narancssárga foltos lesz először, majd sötétvörös. Javier bőre is olajos, kicsit narancsos, főleg nyáron, ahogy a nap megsüti a messzi délen. Rézszínű lesz majd, amikor leszáll a ködös reptéren. A bőre csillogni fog az esőtől.

Dúdolok a falafel masszának gyúrás közben. Ezt is kézzel csinálom, a keverőgép az aprító mellett van. Dagasztok, mint egy elégedett macska, próbálgatom, hogyan fogom majd Javier vállát és hátát gyúrni.

Répát pucolnék, de az itteni répát nem kell megpucolni. Tiszta, egyenes, kicsit sápadt. Minden répa majdnem ugyanolyan hosszú. Csokorba fogok hármat, és egyszerre szeletelem a karikákat. A kés puhán csúszik, ezek az én késeim, Javier sem nyúl hozzájuk. Bent is ezzel a márkával dolgozom, az is a sajátom, és ahhoz sem nyúl senki más, csak én. De bent nem szeletelem bele a késen keresztül a répába a hiányt, és az óceánt, ami itt van közöttünk. A répákat a gulyásleves-óceánba dobom.

Javier gépe olyan útvonalon halad, hogy minél kevesebbet töltsön el a nyílt óceán felett, ezért tizenkét óra az út, végig Dél-Amerika felett, keresztül Közép-Amerikán, el Észak-Amerika partjainál. Csak ezután szeli át a vizet, és mindjárt itt van, előbb Írországot éri el, utána már szinte száll is le.

A falafelhez négy kanál petrezselymet, két kanál római köményt és egy kicsi sót adok. Egy fél marék egész csicseriborsót szórok bele, mert szeretem, ahogy az egész borsószemek megtörik a golyók állagát. Borsot őrlök az üveg fűszermalomból, amiben pattognak az egész feketeborsszemek. Diónyi golyóbisokat formálok a masszából a tenyerem között. A massza felmelegszik, ahogy tapogatom, testmeleg. Pár perc, és mind forró lesz, ahogy bekerülnek a sütőbe. Az egész csicseriborsószemek kikandikálnak a golyókból.

A golyók sülnek, a leves fő. Mosogatok. A víz éget, bizsereg a kezem tőle. Belül is bizsergek.

Megnézem, hol tart a gép. A kis repülőikon Írország és Wales között jár.

A falafelt dobozba rakom. A gulyásba spagettitésztát szórok. Rendhagyó gulyás, spagetti és kukorica van benne, hús nincs. A spagetti hamar megpuhul, és kavarog a gulyásban. Úgy néz ki, mint egy marék ázott madzag. Javiert az otthoni levesre emlékezteti, amit a családja csinál. Engem Javierre emlékeztet.

Megnézem újra a gépet. Már Wales felett jár. Lekapcsolom a tűzet a gulyás alatt. Fogom a falafeles dobozt. Az út innen Londonba autóval pont annyi, mint Walesből repülővel. Kicsit hamarabb indulok, mint kéne. Még mindig nem szoktam meg a másik oldalon való vezetést.

Javier arca majd piros lesz, a szeme meleg és még álmos, a bőre csillogni fog a londoni esőtől, és kicsit libabőrös is lesz.

Köszönni talán spanyolul fog, de utána angolul folytatjuk. Öt nyelven tudja elmondani, hogy hiányzom neki.

Ő elmondja, én megfőzöm.