Február 27-én 11 óra 36 perckor ébredt először halandósága tudatára. Grafitszürke gomolyfellegek porcukrozták a várost, fel is szippantott néhányat az összetapadt pelyhekből, miközben a tér felé baktatott. Ettől persze még jobban meglevesesedett az orra, papír zsebkendő után kutatott kabátja zsebében, de csak metróról csórt mekis kuponokat, három gemkapcsot meg egy fél, nyáltól patinás tejkaramellát talált. A fényes, perforált papír nem a legbefogadóbb közeg egy robbanásra kész takonygejzír számára, így édesanyja tanácsainak ellenszegülve szívni kezdte orrát, amit belülről feszített a hidrosztatikus nyomás, és közben a megcsócsált karamellával próbálta másfelé terelni gondolatait. Tekintete megakadt az újságosbódé legújabb reklámplakátján. Egy bulvárlap címlapján Klárika érzéki, ám asszonyian erényes puszit nyomott párja megritkult halántékára, mellettük sárga betűkkel rikított a főcím: „Már csak erre az évre tervezünk.” Ahogy Gyuri bácsi huncutul csillogó szemébe nézett, életében először mellbe vágta mulandósága gondolata.

Kamikaze pelyhek vetették magukat a mélybe, és az arcába csapódtak. A betegvizelet színű villamos zörögve gördült el előtte, ő pedig banyatankok között szlalomozva, gyors léptekkel megindult a zebra felé, hátha elcsípi még a zöldet. A piktogram már türelmetlenül villogott, mikor lelépett a járdaszigetről. Alig lehetett valamit látni, szempilláján girlandként csüngött a hópihesodrony. A fehér csíkokra szegezte tekintetét, és habozás nélkül elindult. Az aszfaltra lépni tilos, mert az láva, tisztázta újra magában a gyerekkora óta ismert játékszabályt. Meg aztán Lennon sem lépne a bitumenre. Motorzaj, dudálás, szirénaszó. Bakancsa hegye épp érintette az utolsó sávot, amikor oldalról egy biciklis csapódott neki. Homlokán egy bukósisak koccant, amitől néhány tizedmásodpercre a súlytalanság állapotába került, aztán dőlésszöge bezárult, és koponyája a kövön koppant. Feje köré latyakba tapadt cigicsikkek vontak glóriát. Sivító dudaszó, majd síri csend.

Éles, hideg fény vette körbe minden irányból, folpackként tapadt rá. Egy kéz nyúlt felé, de nem tudott arcot társítani hozzá. Megragadta, és felhúzta magát. Amikor biztosan állt a lábán, a kéz elengedte, és kettőt tapsolt. A vakító fény szertefoszlott, és pontszerű, színes fénycsóvák táncolták körbe. A szűrt fényben megpillantotta a kézhez tartozó arcot. Korda Gyurié volt. A táncdalénekes cinkos félmosolyra húzta száját, csettintett, mire előtte termett egy mikrofonállvány. Újból kettőt tapsolt. Kihunytak a fények, fentről felvillant egy reflektor, és megvilágított egy magányos széket. Érezte, hogy ez neki szól. Óvatosan közelebb lépett, lassan leereszkedett rá, hátát szorosan a támlának nyomta, és várt. Fent hangosan kattant a kapcsoló, elsötétült minden, majd pár pillanattal később fényár zúdult végig a behatárolhatatlan téren. Összerezzent. Gyuri gyakorlottan megragadta a mikrofont, a bevezető ritmusára néhány megfontolt, ízületkímélő táncmozdulatot tett. Szemöldökpamacsa, mint a szobafestők pemzlije, szorgosan fel-alá járt, mielőtt azonban belefoghatott volna a dalba, váratlanul elcsendesült minden, az égből Klárika ereszkedett alá, és angyali hangján az egykoron letűnt vadnyugat áriája csendült fel. Ő közben a széken fészkelődve arra gondolt, ha a purgatórium ilyen, milyen lehet a pokol. Gyuri férfiasan elmorzsolt egy könnycseppet, Klári pedig, mikor a stúdiófelvétel elnémult, puszit nyomott ura homlokára. Ebben a pillanatban újból éles fény vonta be a teret, és egyre erősödő dallamfoszlányok hozták rezgésbe a dobhártyáját.

Egy mentőautóban ébredt, pupillalámpával perzselték a retináját. Az autórádióból a Lady Ann ordított. Tudta, ebből nem fog egyhamar felgyógyulni.