A Viszkis premierjének idején Vujity Tvrtko azzal próbált kitűnni a riportertömegből, hogy látványosan nem értette, miért készülhetett el egy ilyen „bűnözősztároló” mozi. Később, Antal Nimród rendezése láttán valószínűleg elégedetten nyugtázta, hogy a koncepcióba bizony beszivárogtak a morális aggályok.

A törvényen kívüliekről szóló művek köre – a Bonnie és Clydetól annak miskolci rokonáig – roppant széles, a megfilmesítésre ráadásul sokszor még az érintettek életében sor kerül. Utóbbi esetben nyílik lehetőség a konzultációra és a „modell” önreflexiójának beépítésére. A Viszkisben ez olyan hangsúlyos, hogy néha szinte halljuk, ahogyan Ambrus Attila bocsánatkérőn kiszól a jelenetek mögül, miközben Antal Nimród menő, hollywoodi színvonalú akciókkal próbálja őt elnyomni.

Az ismert történet Ambrus Attila (Szalay Bence) és az őt kihallgató nyomozó (Schneider Zoltán) terápiás ülést idéző dialógusán és az abból következő visszatekintéseken keresztül tárul fel. Az első percekben felcsendülő Ne írjon fel rendőr bácsi! című dal hatékonyan vetíti előre a traumatizált, adrenalinfüggő erdélyi „szegénylegény” kalandjait, amelyek – akárcsak a „szimpatikus csibész” szerepe – menekülést jelentettek a valóságból. A Viszkis kontrollvesztését hangsúlyozza az is, ahogyan a film során sokszor ide-oda rángatják: kisfiúkként a fülénél fogva, nagykorúként bilincsben.

Bár a lepusztult (függőségében sorstárs) zsaru szavai a kelleténél szájbarágósabban szembesítik a főhőst – és egykori szurkolóit – egyértelműen kirajzolódik előttünk Ambrus elhibázott életstratégiája, amely mintha éppen olyan híres rosszfiúkról forgatott filmekből táplálkozott volna, amilyet később maga is ihletett.

Utóbbi pedig akciódús és olyan profi, hogy vonat aljába kapaszkodó, motoron esve-kelve száguldó figura láttán elgondolkodunk: miért nem kreáltak belőle rögtön szuperhőst? Meglett volna hozzá minden: Gotham-szerű (romlott politikusokkal és éhhaláltól rettegő kisemberekkel teli) rendszerváltás utáni Magyarország, emberfeletti ügyességű „rendes” bankrabló, és az ő csetlő-botló, anyagi és állampolgársági korlátoktól szenvedő alteregója is. Amikor Ambrus egy pókot bámul a börtönudvar falán, majd hamarosan az állat nyomdokaiba lépve szökik, gyanús, hogy mindez talán Antal Nimród fejében is megfordult. De ő maradt a könnyed akciófilmnél pörgős üldözésekkel, egy-két jó poénnal és amerikai módra kivitelezett, jópofa cameókkal. A színészekre sem lehet panasz: Szalay Bence mellett a legapróbb mellékszereplők is kihozzák magukból a maximumot, legyen szó a barátnő sznob szüleiről, vagy a humorra immunis mozibüfésről.

A Viszkis hiába bővelkedik komolyabb pillanatokban, ezek elveszítik a laza szórakoztatás elleni harcot, Ambrus bűnbánó hangja pedig végül teljesen elhalkul. A továbbgondolást azonban ez a tény sem képes meggátolni. A nézőben nagy eséllyel feltámad az igény, hogy többet tudjon meg arról, ami itt éppen csak megvillan (például az Attilát felkaroló hokiedző fájdalmas tekintetében, vagy a frusztrált rendőr tükörbenézésében). Aztán elképzeli, milyen film készülhetne a szembenézésről, fejlődésről, börtönbéli megvilágosodásról. Arról az útról, amely a vásárokban saját készítésű kerámiákat, köztük cicás és baglyos bögréket áruló Ambrushoz vezetett. Másképpen ugyan, de az nagyon izgalmas lenne.

képek: InterCom/Szabó Adrienn