(József Attila, én szeretlek.
Nézd, a szingularitás elavult tegnap,
de te nyolcvan éve leírtad,
ahogy 34 évesen mentem a falnak.)

A korcstünet, aki ezeket írta,
kimondhatatlanul vágyakozik a szeretetre,
hogy a szeretet megakadályozza abban,
amit elkövetni gyáva.

Őt sohasem verték, de elhagyták,
bátyja örökre 10 éves maradt 89-ben,
és azóta csak néha suttogja viccből
idegenek fülébe a nevét,
hogy őt összezavarja,
ha indokolatlanul Balázsnak szólítják.
Apja leköltözött a hegyről,
anyja mániás mélabúba merült,
mire felbukott az árból,
a gyerek gyerek maradt a bátyja mellett,
kétévente, ha öregedett egyet,
az életet megcsalta,
mindössze azért nem csapta
magát mozdonyhoz ő is,
mert

Négy éve ez a méla fake-arc
nagy szerelmet táplál egy nő iránt,
aki viszont szintén szereti,
de ez sem elég, az élet már-már megbocsátana,
de ő inkább rúg, csapkod, tép és harap,
és állandóan a végtelen szomorúságot okozza.

Erőt vett rajta a beszűkülés.
A minap kétszer megerőszakolta a reményt
és agyonkúrta a boldogságot,
nincs pénze, munkája, nincs kilátása munkára, pénzre,
marad nemtőrödöm.
Csak a csökött agya van, ami annyira csökött,
hogy az se zavarja, hogy a jelenlétében kielemzik,
ott se lenne, nem szól, elunja,
szerelem, barátok, családja,
szarik rá,
visszaszűkül inkább magába.

2015. november 21. 13:32

Kezdjük, ki kezdi?
Kezdem én, a profi kezdő,
kézben dámapár, szappanos kártyavár
tilos
a kártya vár türelmesen,
rég voltam gyűlésen,
písz logopédus, nem kell pszichológus,
kell, de nem kell, de kell.

Egyszer felhívtam a Csernust,
de nem volt szimpi,
az apjától volt meg a száma.
Ül a Csernus azóta az üres kanapénak háttal
és vár,
vár,
rám vár a lábán a rák,
lekvár, marmeláde,
karma láda rakom alád
Léda marka lét ad

Adyliget, mekkora dili gecc,
kimehetsz HONLAP után bejöhecc,
cérnámat kiherélem
hörgő cica az egérre üss,
poresz.
Né’k má’ ki’ poreszt
minden pornó egy tőről fuck hard,
betekintési szögek, fogszívás, nyálhíd,
a férfi szerepében: a körbenőtt hímvessző,
a nők: kezét letícia és fejbúbtól méhszájig csavarova.

A poharam tele börtön,
injekcióm egy kórterem,
a pókerom a kóterem.
Kerázod, nem lázítok,
esélyt számítok,
szeszélyt ámítok,
disznóólnyi allin röfög.
a lapot kicsapom,
magamat becsapom,
falkaparászok, aprót kotorászok,
kiüresedik a levegő
benépesül a temető
voltam és még leszek
örökös önmentegető.

Borderline-omra szögesdrótot
olcsón megszámitok,
nem engedem át többé
a neurózisomba a skizót,
kerüljön Szlovénia felé,
inkább szőrt tépek az orromból.
Lássuk van-e még könnyem,
az egy pénzfeldobás,
hogy van isten vagy nincsen,
fej van, írás nincsen,
fej van, írás nincsen.

’89. május 25. reggel 7:12
Balázs, balázs, balázs, kilábalás, Balázs, balázs, kilábalás.

Bali, emeletes a nyugalom,
ahogy a Nemere kötetem
ü-betüinek a feje fenyeget,
a szememet a soraiba temetem.
Telefon, anya, rutinos ügyeleti terefere.
Szavak nem érkezése.
Légüres tré.
Felpattanó szem.
Repülő könyv.
Ajtófélfán csorgó sikoly.
Most kezdődik a,
most kezdődik a,
most kezdődik a
gyász.
Mától enyém az egész.
Az egész emeletes ágy.
A remény alszik lenn, én fenn,
aztán cserélünk.