– Nem lehet igaz! – szisszentem föl hangosan a zsúfolt 47-es villamoson. Hirtelen mindenki rám nézett, majd tekintetük gyorsan visszabukott a mobiltelefonra, és én bámultam tovább a megállóban álló plakátot, ami a Sziget Fesztivál programját hirdette, rajta hatalmas betűkkel a főfellépő neve: LANA DEL REY. Mi mást tehettem volna: fülhallgatót bedug, playlistet elindít.

Az első emlékem róla, ahogy ott ülök a szüleid konyhájában, szól a rádióból a Summertime Sadness, én pedig halálosan szerelmes leszek. Nem csak Lana del Rey hangjába.

Mégsem ez, hanem a You can be the Boss lett az első közös számunk. Én a menő budapesti újságíró, te a vidéki kislány voltál, aki rajongott értem. – Az én firkászom – mondogattad, aztán vagy szájon csókoltál, vagy elkezdted lehúzni a pólóm. Nem volt ez így rendjén, persze ezt csak utólag láttam be. A fontos dolgokat utólag látja be az ember. Saját rajongásomat sohasem tudtam rendesen kimutatni feléd – te az odaadásban voltál kiváló, én az önzésben jeleskedtem.

Azon a sárga hangszórón hallgattad, amit életed első nagy szerelmétől kaptál. Szegény srácnak végül drogproblémái lettek. Fogalmad sem volt a hatalmadról, hogy egy sértett nő lelke mérgezőbb, mint a világ összes biológiai fegyvere. Az voltál, Young and Beautiful, áradt a dallam, közben én, a második nagy szerelmed vált kis híján alkoholistává melletted. Born to Die, végülis ugyanaz a vége.

Innentől kezdve mindegy volt. Illetve épp, hogy nem volt mindegy. Már nem volt mindegy, mit csinálok, hová megyek, kire nézek az utcán, milyen verseket olvasok föl szeretkezés után az ágyban. Szeretkezés sem volt már. Többé nem én voltam a Boss. Májusban találtam meg az üzeneteidet a programozó fiúval. Úgy hagytad a Facebookot. Tudom, milyen, egyszer én is úgy hagytam, épp azért kellett annyit bűnhődnöm. Félrelépéseink digitális lábnyomait nem koptatja el az idő.

Abból a nyárból alig emlékszem valamire, talán csak Lana tudna mesélni helyettem. Fesztiválok, körúti kocsmák, hetedik kerületi éjszakák, amelyek végén elindult a playlist, és én álomba sírtam magam. A Sziget felé tartó HÉV-en is őt hallgattam. Néztem a kijelzőt, és szinte nem akartam hinni a szememnek. Addig sosem figyeltem, most többször is ellenőriztem a dátumot: Lana legszebb dalát pontosan azon a napon töltötték fel a Youtube-ra, amikor mi először együtt voltunk. Ekkor tört csak rám az igazi Summertime Sadness.

Reggel félmeztelenül ébredtem a Duna-parton, tűző napsütés és langyos víz nyaldosta a lábam. Véget ért az első Sziget nélküled. Akkor eldöntöttem, hogy az volt az utolsó is: kinek kell annyi fölösleges dallam, ital és fájdalom?

 

Ezen a pár hónapos emléken töprengtem a villamoson, a plakátot bámulva, amikor valaki kirántotta a füles csatlakozóját. A zene hirtelen hangszóróra váltott.

– Bocs, ne haragudj – szólt egy női hang, közben Lana énekelte: „Blue jeans, white shirts, / It was like James Dean, for sure.” Gyorsan kikapcsoltam.

– Pedig passzolt a ruhádhoz – mondta az iménti hang.

Kellett idő, hogy leessen. Végignéztem magamon: tényleg sötétkék farmert, fehér pólót viseltem. A lány táskája akadt bele a fülhallgató vezetékébe. Lassan feloldódtam.

– James Deannek ennél azért több haja volt – mondtam, megsimítva kopaszra borotvált fejemet.

Ekkor még nem tudtam, hogy őt is Évának hívják, mint téged. Azt sem, hogy mire ezt megtudom, már egyáltalán nem lesz fontos. Nem sejthettem, hogy hamarosan sokkal jobban fognak érdekelni olyan apróságok, hogy rizstejjel issza a kávét, hogy tacskós zoknikat hord, hogy titokban hisz a tündékben, szeret a fal mellett aludni az ágyban, és hogy mégsem a tavalyi volt az utolsó Szigetem.

 

Azt viszont már biztosan fogom tudni az augusztusi, fülledt levegőjű HÉV-en ülve, hogy egy másik Éva is ott lesz a tömegben az esti Lana del Rey-koncerten. Tudni fogom azt is, hogy az egyik Éva kezét fogva legbelül arra a másikra is gondolok majd, miközben a Summertime Sadness első és utolsó sorait dúdolom: „I just wanted you to know, / Baby, you’re the best. / Remember, I’ll always love you, Bye.”