„Eszerint a helyes név

                                                                                       nem a bresciai, hanem a

                                                                                       zsombolyai hiéna.”

                                                                                       Ráth-Végh István: Magyar kuriózumok

 

Ahogy én hallottam, a hiéna 1850. szeptember 7-én, egy keddi napon szerencsésen megérkezett Londonba. Két kísérőjével, az unokatestvérével és egy tolmáccsal sorra látogatni kezdte a brit főváros nevezetességeit. Szerdán délben Southwarkba kocsizott, hogy Barclay és Perkins óriási sörfőzdéjét is megtekintse.

Itt azonban elhagyta a szerencséje…

– Tudod, ki írta be magát a vendégkönyvbe? – kérdezte vérben forgó szemmel az egyik munkás a másikat.

– Ki?

– Haynau!…

A hír pokoli sebességgel terjedt szét a gyárban. Egy percen belül máris ötszáz dühös munkás forrongott a gyár kapujánál, felgyűrt ingujjal.

– Le a hiénával, üssük agyon a hentest!!! – ordították.

A hiéna kíséretével együtt az udvaron át akart elmenekülni. A tömeg azonban mind összébb szorult, és minden menekülő útvonalat elzárt. A hiéna csapdába esett…

A csata így már elkerülhetetlenné vált. Irtózatos harc kezdődött! A hiéna ismét menekülést színlelt… De ez, nyilvánvalóan, a taktika része volt. Először úgy vágta kupán egy harcos, hogy a cilindere behorpadt és leesett a földre, ahol is széttaposták a küzdő felek. Azután hatalmas pofonokat osztogatott. A tömeg. Már csupa kék-zöld volt a feje, több helyen vérzett is… És a hiéna még mindig tartotta magát! Ekkor egy váratlan csellel megragadták a híres nagy bajszát, és kétfelől húzni kezdték, majd fölemelték a magasba, hopp! és pörgették, mint egy bábut… aztán elengedték, hadd repüljön!… Az emberek a hasukat fogták…

A hiéna sikeresen földet ért, majd rögtön a futást – mint egyetlen emberséges utat – választotta, mivel nagyon megsajnálta szegényeket, és úgy gondolta, ennyi elég is volt a verésből, nem kívánja – végső ráadásként – még porig is alázni őket. Szaladt tehát, szaladt. Mint akit üldöznek. Mint aki azt hiszi, hogy meg akarják őt lincselni.

A nyargaló hiéna, bizony, sokat köszönhetett a lábának. A közelben meglátott egy vendéglőt. Bevágtatott az ajtaján, majd megbújt annak fáskamrájában. De ez nem volt túl jó döntés a részéről. Már vagy ezerötszáz ember kereste. Egy fiú talált rá. A tömeg azonnal a Temzébe akarta dobni, mondván – illetve ordítván –, hogy:

– Fürödj egyet, te rohadék, mosd le magadról a magyarok vérét!!!

Egy töpörödött, vén, aszott kis mamóka azonban előlépett. Pontosabban: közbelépett, és erélyesen a lihegő, halálra rémült hiéna meg a tömeg közé állt.

– El a kezsekkel, fiszkók! – mondta repedtfazék hangon, nyammogva a néni. – A juhája azs enyim!… Jó pénzst kapok éjtük Mizster Swannsonnál…

A tömeg megdöbbent. A hiéna is, meglehetősen. Hatalmas csend ülte meg a partot. Egy férfi aztán vette a bátorságot, és megszólította az idős hölgyet.

– Ki maga, asszonyság?

– A jó öjeg Bjavn anyó vatyog, tám mék nem hallottál jólam?

– Izé… hát persze, csak… Ez itt Haynau, a híres…

– Emgem cak a juhája éjdekej, azstán oda dobhattyátok, ahová akajjátok. Nya, mi jesz?

A tömeg szépen lassan szétszéledt, mindenki ment a dolgára. Csak Brown anyó meg a hiéna maradt. A hiéna szólni sem mert. A néni megvetőn nézte, a hiéna félrekapta a tekintetét.

– Vett cak le tyojszann azst a zselyemmerényt, te lókötyő! – reccsent rá egyszer csak a mamóka.

A hiéna tátott szájjal bámult rá, egy kukkot sem értett a beszédből, de a jelenség szinte megbénította.

– Úristen! Ez rosszabb bárminél… – motyogta aztán maga elé.

És ösztönösen kezdte kigombolni a mellényét.