Minden szombaton a közelben lévő diszkóba megyünk, hogy oldódjunk az egész heti munka, rohanás, túlfűtöttség után.

Valami napok óta izgatott, így azt mondtam: – Később utánad megyek, Édes, még van egy kis elintéznivalóm.

– Jó – vontad meg a vállad.

Elővettem a terhességi tesztet, amit hazafelé jövet vettem. Jobb lett volna reggel csinálni, de nem akartam addig várni.

Amikor végeztem, mindkét csík látszott. Majdnem elájultam, annyira befeszültem.

Lezuhanyoztam, és fölvettem a legdögösebb ruhámat: egy fehér, tapadó miniruhát, a fél mellem kint van belőle. Nem tudtam, mire számíthatok tőled egy ilyen hír után, legalább legyek kívánatos.

Sokáig sminkeltem, mégis alig tudtam elkendőzni a sápadtságomat.

A diszkóba belépve egy ideig elveszetten álldogáltam – nem szeretek ilyen helyekre egyedül jönni, zavar a sok ember –, épp azon voltam, hogy visszafordulok, amikor odajött egy ismerős fiú, a parkett felé húzott.

– Nem láttad Mikit? – kiáltottam a fülébe.

– Mostanában nem. Gyere, majd később megkeressük – ordított vissza.

Vonakodtam.

– Mi ez a feszkó? Van nálam eki, benyomsz egyet?

– Nem, kösz – mondtam tétovázva.

– Jó anyag, megbízható forrástól. Ne parázz!

– Csak egy felet.

A szorongás és félelem, ami eddig fojtogató, szűk, kényelmetlenül meleg kabátként terült rám, nemsokára lehullott rólam. Felolvadtam a zenében. Úgy éreztem, a sejtjeimből is zene sugárzik, mint valami színes, radioaktív izotóp.

Hiányoztál. Otthagytam a fiút, és végigmentem a termen; a leghátsó asztalnál voltál egy szőkével, szorosan összeölelkeztetek. Nem vettél észre.

Vihogni kezdtem, rám tört a szédülés, csupa görcs voltam megint, talán rángatóztam is. Milyen agyament gondolat volt, hogy én gyereket szülhetek!

Lerogytam egy székre; háttal nektek, a világnak: lehetőleg mindennek, mindenkinek. Kiborítottam a táskámat. Ha volna fegyverem, lelőhetnélek téged, a szőkét, magamat. De csak borotvapenge van nálam, ez mindig kell, a falcolás miatt. Többnyire a combom belső felén ejtem meg a vágást, így nem látszik, csak akkor, ha szétteszem a lábam.

– Miért csinálod ezt? – kérdezted, valahányszor új sebet találtál rajtam. Sosem értetted, hogy ez az egyetlen a drogon kívül, ami csökkenteni tudja a fájdalmamat, az örökös nyugtalanságot, a bennem lévő űrt.

Most a bal csuklómat metszettem el, rezignáltan figyeltem, hogy bugyog a vér: hol kéken, hol zölden, hol lilán, hol feketén. Később sikoltozást hallottam; nem tudtam eldönteni, valóság-e, hallucináció vagy álom, mert úszni kezdtem valami anyagtalan sötétség felé.