Régi adósságot törleszt e sorok írója, amikor Peer Krisztián 42 című kötetéről ír kritikát. Egyúttal rögtön az elején bevallja azt is, hálás azért, hogy véleményével már bizonyíthatóan nincs egyedül. Stermeczky Zsolt Gábor recenziója.

Peer Krisztián kötete 2017-ben jelent meg. E kritika kései megszületése annak a recepcióbéli hiánynak tudható be, amelynek egy ugyancsak friss értékelés, Vida Kamilla és Kállay Eszter négykezese vetett véget.[1] Ehhez szorosan kapcsolódik e sorok szerzőjének az a – talán morálisnak is nevezhető – dilemmája, amelynek két végpontját az előbb említett írás is magába foglalja. Az egyik a referenciális olvasat, amelyet alkalmazva nem nagyon lehet többet írni annál, mint hogy a 42 egy tudatos precizitással összerakott (remek)mű, amelyben a szerzőhöz kísértetiesen hasonló lírai én saját költői hitvallását, továbbá élettársa tragikus elvesztését próbálja feldolgozni. A másik a toposzokra és szerepekre épülő értelmezés, és az ugyanezekre való rákérdezés, amely azért merész, mert nem fogadja el a kötet által magától értetődően felkínált lehetőségeket.

A kritika írója alapvetően a felkínált lehetőségekre való rábólintás híve, a 42 esetében azonban annyira tolakodó volt a hírérték és a marketing – különösképpen azért, mert Peer Krisztián tizenöt éve nem adott ki könyvet –, mintha a kötetben önmagában nem lenne annyi ahhoz, hogy igazolja önnön létezését. Ez persze erős túlzás, ahhoz azonban mindenképpen elég, hogy gyanút keltsen az olvasóban a felkínált szerepekkel kapcsolatban, megkockáztatva egy súlyos szerepzavar lehetőségét. Egészen konkrétan az a kérdés merül fel, hogy a szerző írja-e a lírai ént, vagy a – talán részben mások által írt – lírai én a szerzőt. Peer kötetében mindkét verzióra van példa, amely még nem is lenne baj, ha egy tudatos koncepció állna mögötte, de sajnos nem áll.

A lírai én által írt szerző esetében a korábbi recepció és kortárs kánonban elfoglalt hely mitizálódik, és hat vissza magára a szerzőre, aki ezen elvárásoknak megfelelni vágyástól is hajtva írja újabb sorait. Az így felvállalt szerep egy afféle önbeteljesítő jóslattá válik, e jellegéből fakadóan pedig lehetőséget nyújt a klasszikus toposzokban való dúskálásra. Azokban a toposzokban, amelyek egyszerre bírnak formai és tartalmi súllyal, és amelyek itt a mitizálás okán első sorban tartalmiságuk miatt kerülnek képbe. Mindennek iskolapéldája az Odüsszeusz visszafordul című szerepvers, amely a „nagy versek” klasszikus védjegyeit az előbb említett módon viseli magán, de részben ide tartozik a Boldog magány Petris nemtörődömsége is (“Inkább a toll fogyjon ki, / mint a bor vagy a jég”).

Mivel mindkét említett szöveg olvasható a lapok felvágása nélkül is, Mocsár Zsófia halála előtt keletkezettek közé tartozik, felmerülhet annak a lehetősége, hogy afféle dupla csavarként a szerepzavar is egy szerep, és az elrejtett belső oldalakon jóval önazonosabb, eszköztelenebb – a klasszikus toposzoktól mentes – szövegeket fogunk olvasni. Nem kizárt, hogy a kötetben van egy ilyen kezdeti vágy, mert a Traktorkerekek vagy az Őrzés, ellenőrzés – ez utóbbinál nagyrészt – jelen idejű elbeszélője éppen jelen idejűsége okán lóg ki pozitívan az emlékekkel küzdő költő típusának a szövegei közül. A Traktorkerekekben a szerző egy múltbeli élményt állít be jelen idejűnek a lírai én számára, ebből lehet tudni, hogy tudatosan elválasztotta a kettőt, és dolgozott az anyagon.

Sokszor azonban maga az emlékezés gesztusa az, ami visszarángatja az egyszerűen csak univerzális emberi fájdalmat érző lírai elbeszélőt az önmaga reflexióival folyamatosan küzdő szerző felé. (“Olyan kényelmes magamat okolni. / Odatolakodni: ne a világgal legyen baj, inkább velem.” [Humorforrás]) Ez azért problematikus, mert bár ha az “emlékező költő” terminust szerepnek tekintjük, azzal olyan erővel szakad ránk egy alapvető költői hagyomány, hogy azonnal agyonnyom, ez azonban nem Peer Krisztián emlékező költőjének az érdeme, hanem a máig élő hagyománynak. (Egyúttal itt csillan fel jelen kritika támadhatósága is, amennyiben esetleg öncélúan gyártja a szerepeket saját állítása igazolására.) Ahogyan az is inkább csak az irodalmi hagyomány szempontjából tűnik szerencsés választásnak, hogy az egész kötet egy utalással zárul Mészöly Miklós Jelentés öt egérről című novellájára. A kontextus szép ugyan, de csak annak mond valamit, aki rendelkezik az adott mű ismeretével.

A 42 érezhetően több akar lenni, mint önterápiás versek sorozata, holott lehet, éppen azzal tenné a legtöbbet, ha pusztán az akarna lenni, megbízható színvonalon. Ebben a kötetben az emlékezés mint eszköz jóval gyakrabban szól a szerzőnek az irodalmi életben való újrapozícionálásáról mint a lírai én egyes versekben fellelhető – valóban örök és fájdalmas kérdéseket feszegető, és végül azokra választ is találó – küzdelméről. Az önmagával küzdő költő figuráját már nagyon jól ismerjük. Újra is termeltük elégszer annyira, hogy az ismétlések következtében önpusztító költővé váljon. Az önmagával sikeresen megküzdő költő alapos ismerete ellenben még várat magára.

[1] Kállay Eszter – Vida Kamilla, Költőként jobban tetszenék? Négykezes kritika Peer Krisztián 42 című kötetéről, A szem, 2018. 06. 12., https://aszem.info/2018/06/koltokent-jobban-tetszenek/

Peer Krisztián, 42, Budapest, Jelenkor, 2017.