Mikor rákérdezett, azt mondtam, reklámajándék, egy konferencián kaptam. Stresszlabda. Nem voltam felkészülve, hogy tovább faggat.

– Melyik cégtől? – kérdezte Kriszti, nekem pedig torkomon akadt a szó.

– Coca-Cola – nyögtem ki némi gondolkodás után. – Náluk sok a stressz. Folyton versengenek a Pepsivel – próbáltam megalapozottan hazudni.

– De az egyik oldala tele van karcolással.

Tényleg akadt néhány, bár egyáltalán nem volt zavaró.

– Leejtettem a villamoson. Ráléptek.

– Miért nem piros? – ekkor vesztettem el a türelmemet, mint általában, ha sarokba szorítanak.

– Honnan tudjam? Kérdezd meg a marketingesüket!

Nem firtatta tovább. Előbb megtűrte, később megszerette. Tényleg szép volt. Áttetsző, akár egy hatalmas borostyán, puha és formázható, kellemes tapintású, mint a telt női mellek. Mindketten vonzódtunk a telt női mellekhez. Én férfiként természetszerűen, ő pedig az első találkozásunk óta hasonlókat szeretett volna magának, teli tejjel és egy szoptatós kisbabával a végén.

***

Nicolt élőben először egy téli napon láttam a villamoson. Ült lesütött szemmel, csak nézett maga elé, de feltűnő ruhákat viselt, a haját is kibontva hordta, így azonnal felismertem. Különös jelenség volt, egyszerre próbálta magára irányítani a figyelmet, egyúttal mintha szégyellt is volna valamit. Kék szeme és platinaszőke haja megbizsergetett, sosem volt ilyen barátnőm, pedig folyton hasonló lányokról fantáziáltam. Hetek teltek el, mire meg mertem szólítani. Két-három alkalommal láttam, mindig a Nyugatinál szállt le, ahol én is, gyakorlatilag szomszédok voltunk.

Egy márciusi napon aztán leejtette a retiküljét. Jobban mondva kiverték a kezéből leszállás közben. Nem tudott azonnal utánanyúlni, bevásárlótáska is volt nála, gyorsan felkaptam.

– Köszi – suttogta meglepetten, majd sietve megindult.

Tartottam a tempót, közvetlenül mellette sétáltam. Véletlenül se akart a szemembe nézni. A bizalmatlanság normális lehetett a helyzetében, erre akkor még nem gondoltam. Végül rászántam magam, megszólítottam.

– Nicolnak hívnak, ugye? – béna kezdés, éreztem, ő viszont így azonnal átlátta a helyzetet, hirtelen magabiztossá vált. Többé nem akart lerázni, meglátta bennem az üzleti potenciált. Én közben általános dolgokról próbáltam beszélgetni, bár továbbra is bizonytalan voltam, új és ismeretlen volt az egész helyzet.

– Láttalak az oldalon. Dolgozol még?

– Szeretnéd, hogy dolgozzak? – kérdezte, mikor a kapualjba értünk.

Elejétől fogva tudtam, hogy hivatásos, sokat böngésztem akkoriban a prostik hirdetési oldalait. Az átlagosnál extrémebb vágyaim voltak, csak merszem nem, hogy megvalósítsam azokat. Végre ott volt a nagy lehetőség, de teljesen lefagytam, kivert a víz, csak álltam és meredtem magam elé.

– Szeretnél, vagy nem?

– Arra gondoltam, felhívnálak, amikor jó…

– Most jó.

Összerándult a gyomrom, valamit hebegtem, hogy csak ennyi meg ennyi pénz van nálam. Ő meg, hogy annyi pont elég. Felcipeltem neki az aldis kajával teli bevásárlószatyrot.

***

Az utolsó pillanatig bizonytalan voltam, hogy tényleg akarom-e, abban is, hogy megbánom-e, de abban voltam legkevésbé biztos, hogy élvezni fogom-e. Ehhez képest túlságosan is élveztem. Egy régóta nyögdécselő kapcsolatból igyekeztem épp kiutat találni. Mások ilyenkor munkahelyi viszonyba kezdenek, párt cserélnek a haverjukkal, swingerklubba kezdenek járni, vesznek egy Porschét. Megint mások előremenekülnek és belefognak a babaprojektbe. Hogy számomra sem a kurvázás volt a megoldás, csak évek múltán láttam be.

Nicol volt a művészneve. A hirdetőoldalon külön rovatban szerepeltek a hozzá hasonló lányok. Az igazi nevét soha nem árulta el, bár nem is lett volna sok értelme megtudnom, hogy a keresztségben amúgy a Rómeó nevet kapta, hiszen egész lényében Júlia volt. Mindenben pontosan olyan, mint bármelyik gyönyörű nő, akivel dolgom volt: élmény vetkőztetni, izgató simogatni, érzékien csókolt, de a legizgalmasabb mégis az a pillanat volt, amikor benyúltam a bugyijába, és a megszokott, puha, nedves dombocskánál valami sokkal nagyobbat és keményebbet találtam ott.

Pár hónapig jártam hozzá rendszeresen, úgy havonta egyszer. Két aktus között sokat mesélt. Nem gondoltam volna, a nyolckeres górék között mennyi buzi és biszexuális akad, és milyen nagy a keletje a transziknak. Nicol is a kerületben nőtt fel, serdülőkoráig pont olyan volt, mint a többi helybéli kis cigánygyerek, aztán elkezdte érezni, hogy mégiscsak különbözik. Fokozatosan alakult ki. Előbb csak női fehérneműt hordott, ami még nem tűnt fel a környezetének, aztán jött a smink és a női ruha, amit már mások is észrevettek. Végül a hormonok következtek, ami az ágyban változtatta meg.

Elmesélte, hogy verte össze az apja, mikor a börtönből hazatérve meglátta, hogy bebuzult a fia. Kiszórta a parókáit, fehérneműit, ruháit, cipőit és táskáit november végén a tócsákban álló udvarra, majd harminc, körgangon ácsorgó szomszéd szeme láttára őt is kirángatta a folyosóra egy szál tangában. Úgy kellett lefutnia, hogy magára kapjon valami göncöt a sárból. Az anyja és a bátyja végignézték, még csak fel sem álltak, egy árva szavuk sem volt, csak készítették tovább az üdvözlővacsorát.

Egyszer szólt, hogy ne keressem pár hétig. Egészségügyi szünetnek hívta, és azt is mondta, hogy utána nagyon vár majd vissza. Homályosan fogalmazott, nehogy pontosan értsem, miről beszél, és pár hétig tényleg nem volt kapcsolható. Mikor ismét kicsöngött, meglátogattam. Végre igazi nőnek érezte magát, és ezt az ágyban is megmutatta. Nekem sem voltak ellenemre az esztétikusan formázott, D-s kosárméretű cicik. Hatalmasat keféltünk, majd az óra maradék, beszélgetős részében végig a melleivel játszottam.

***

Közben elkezdtek rendbe jönni a dolgaim Krisztával. Beadandóim is akadtak a levelezőn, hosszabb ideig nem kerestem Nicolt. Egy házibuliból tartottam épp hazafelé, amikor észrevettem, hogy a gyroszos srácok körbeállnak valamit. A távolból hallani lehetett egy mentőt. A járda szélén feküdt, véres duzzanat volt a fél arca, a ruhája cafatokban lógott, a mellkasa egy sállal volt átkötve, mindene csupa vér. Egy rendőr hangosan kérdezgette, ismeri-e valaki, tud-e róla bárki bármit, mert a telefonját és a pénztárcáját is elvitték a kopaszok.

Meglátott, bár nem voltam biztos benne, hogy felismert. Talán mondani akart valamit, mintha a keze is mozdult volna felém, de pár méterre voltak a török srácok, akiktől minden este a kaját vásároltam, nem mertem bevállalni. Rájuk köszöntem, s megszaporáztam a léptemet, mikor az egyikük megszólított.

– Jól széjjelverték, szomszéd – jellegzetes török akcentussal mondta, és többnyire vidám arcát most szomorúnak láttam.

– Idáig bukdácsolt. Itt esett össze.

– Ja, durva – mondtam, és sietve megindultam az utca túloldalára. Államvizsgán, állásinterjúk előtt, még a Krisztivel való első randin sem vert úgy a szívem, mint akkor. Azt éreztem, hogy mind le akarnak buktatni, hogy csakis azért gyűltek ott össze, hogy rám húzzák a vizes lepedőt, hogy én is egy nyomorult buzeráns vagyok. Menekülni akartam. Épp hogy nem rúgtam bele Nicolba. Miközben átfurakodtam a tömegen, le sem vette rólam a szemét.

Ahogy az úttesthez értem, két parkoló autó között hirtelen ott hevert előttem. Egy óriási, véres, elasztikus borostyán. Visszanéztem. Mindenki őt, vagy az érkező mentőket figyelte. A felső lépcsőfordulóban van egy magas fémszekrény, vastagon áll rajta a por. Annak a tetejére rejtettem, betoltam, amennyire bírtam, s a következő konferencia után hazavittem.

 

Krisztivel azóta egész jó lett. Még a szex is. Nemrég megszületett a baba, neki is ilyen szép tejmellei lettek, mostanában azokat gyurmázom inkább. Néha azért a szilikongömböt is használjuk, masszírozni például csodásan lehet vele. Sosem mondtam el neki, hogy mi az valójában, honnan van és mennyit is ér. Hogy egy ember napi nyolc órában kefélt, szopott és élvezett többszöri egymásutánban úgy, ahogy szalagmunkások illesztik egybe a gépalkatrészeket. Bár tulajdonképp alkatrészeket rakott össze ő is, csak nem a gyári útmutató szerint.