A Józsefváros omladozó falakkal körbezárt foghíjtelkei, félhomályos udvarai jellegzetes, ismerős terek. Ritkán állunk meg, hogy közelebbről is megnézzük őket, Oláh Norbert festészetéhez viszont szinte kimeríthetetlen inspirációs forrást jelentenek. A festőt a Kahan Art Space-ben május 2-án megnyílt, Tűzfalak című kiállításán kérdeztük munkamódszereiről, a képek értelmezési lehetőségeiről, és sok minden másról.

Tűzfalak (kilátás a Déri Miksa utcai műterem gangjáról) 2018 papír, filctoll, 150×300 cm

A tavalyi műterem-látogatásunk alkalmával már beszélgettünk arról, milyen módszerrel fested meg az épületeket. Hogyan nőtt ki ebből a Tűzfalak-narratíva?

Az egész előzménye, hogy régóta a nyolckerben élek. Inspirál ez a környezet, hiszen önmagában is izgalmas. Ezek a házfalak rengeteg történetet hordoznak, de nem szociográfiai szempontból foglalkozom velük. Tavaly már számos képet rajzoltam a kerületről, aztán egy képből újabb és újabb ötletek keletkeztek. Ezért döntöttem úgy, hogy strukturálom a témát. Sok-sok altémát lehet még találni, mindegyikkel külön-külön szeretnék foglalkozni. Egy gondolatra, ötletre keresem a lehető legváltozatosabb technikai és formai megoldásokat. Egyfajta gondolkodási módszert akarok kialakítani, nem feltétlenül festészeti nyelvet, ezt szeretném tovább cizellálni a következő három-négy évben.

A képeiden az ég helyén fehér felületet van, hiányoznak az emberek, a gépjárművek. Mintha minden képen csend lenne. Különösen szembetűnő ez a Keletihez közeli foghíjtelket ábrázoló képnél.

Az ég nem egyszerűen fehér, hanem nincs, szándékosan nem festettem meg. Azért nincs ott, mert nem impresszionista a képeket akartam festeni, amely egy adott napszakról, évszakról szól.  A tárgyat egy eszményi, minden szempontból tökéletes formában szeretném bemutatni, ezt erősíti a perspektívakorrekció is. Több évtized rétegei mosódnak össze egy pillanattá. Ez egyfajta kiterjesztett idő. Nem az egyszeri fényviszonyok számítanak, de mégis ott van az idő is: az egyik épületet lebontották, a másikról lepergett a vakolat – ez az állapot egy adott időintervallumban érvényes. Nem fotografikus hűségre törekedtem, hiszen minden részlet azonos hangsúlyt kap. Az embereket, a közlekedési eszközöket ugyanezért nem festettem meg, nem részei a megfigyelt tárgynak. Ugyanakkor az is igaz, hogy feltűnő hiányuk a létüket nem tagadja.

A kiállításon egy time-lapse videót és manipulált fotókat is láthatunk. Hogyan viszonyul egymáshoz a képeiden a digitális és a manuális technika?

Szinte mindig fotó alapján dolgozom, mert sokféle szemszögből akarok megnézni egy témát. A digitális képek annyira részei az életünknek, hogy nem is tudunk elvonatkoztatni ettől a látásmódtól. Nem fotorealisztikus vagy plein air képeket festek, elég sokszor változtatok meg részleteket, belógó antennákat, vezetékeket. A Világítóudvar című kép például vászonra printelt, manipulált fotó. Az ablakon mint fő motívumon felerősítettem a szaturációt, a falakon pedig lehúztam, hogy még hangsúlyosabb legyen a kontraszt. Azért fontos, hogy ez print, mert meg akartam mutatni, hogy ez különös ablak nem a művészi fantázia terméke, hanem maga a valóság.

A time-lapse videó alsó rétegében is egy fekete-fehér fénykép látható. Ahogy haladunk előre a videóban, a rajz egyre jobban eltakarja a képet. Nem magát a fotót festettem ki, a képet külön rajzoltam meg, majd a videóban lett egymásra vágva a kettő. Itt fontos volt, hogy a rajzolt kép teljesen analóg legyen a fotóval. Ahogyan a legtöbb képem, a Tűzfalak című festmény is speciális filctollakkal (Copic Sketch Marker) és a hozzá tartozó tintával készült. Az elmosódottabb felületeken oldószert használok, az erőteljesebb vonalakhoz a filctoll ecsetszerű, vastag végét, vagy éppen az ecsetre viszem fel a tintát.

Visszatérve a time-lapse-re, osztottam már meg videót a Facebook-oldalamon arról, hogyan rajzolok, de annak nem volt önálló koncepciója, az csak egyfajta promóciós anyag. Hadd említsem itt meg Kovács Domonkos nevét, ő vágta meg a videót. Annyira eltalálta, mit szeretnék, mintha csak bedugott volna egy pendrive-ot a fejembe, még az apró zizegéseket, a kevésbé precíz részleteket is pont úgy csinálta meg, ahogy elképzeltem. A time-lapse technikát rokonnak érzem a fent említett tömörített idővel.

Miért pont verset választottál a videóhoz?

Először zenére gondoltam, de a vers-videó kombináció is többször eszembe jutott. Szegedi Tamás színész, drámainstruktor barátommal Lakatos Menyhért írásai között keresgéltünk, de nem találtunk megfelelőt. Aztán egyszer csak Tomi felolvasott nekem egy verset. Kérdezem tőle, ez nagyon jó, honnan van? Most írtam, felelte. Ott a műteremben, miközben én festettem. Éreztem, hogy ez tökéletesen passzol. Stúdióban, teljes profizmussal terveztük felvenni, de végül úgy alakult, hogy Tomi a kertjében telefonnal rögzítette a hangot, ezért hallatszik a háttérben a madárcsicsergés. Olyan hatást kelt, mintha tényleg ott lennénk kint a gangon, ahonnan ezek az épületek láthatóak. Tényleg hallani ott is madárcsicsergést, a téglafalak felett.

Az a figura, aki ott a videóban én vagyok, lehet a lírai én, vagy akár utalhat a munkásokra is, akik úgy építették fel tégláról téglára ezeket a házakat, mint ahogy én megrajzolom. A vers és a videó egységében transzcendenssé válik ez a tér, az a benyomásunk támadhat a látványról, mintha egy zseniális építész, vagy akár maga Isten így tervezte volna meg.

Téglavers No.01 2018, papír, print, lakkfilc 50x35cm

Két kisebb kép játszik még a textussal. Az egyiken egy printre – amit korábban segítségként használtam a nagy képhez –, a téglák soraiba írtam be a vers sorait. A másik pedig egy montázs, ahol folyószövegként szerepel a vers, amit különböző betűméretekben és színekben nyomtattam ki. Ezekből úgy alakítottam ki a képet, hogy a vers szavai hasonuljanak a téglákhoz. Ahogy Seregi Tamás esztéta idézte a megnyitó beszédében Kassákot: ,,A szavakat téglaként használom”.

Ebben a teremben kapott helyet ez a téglákból álló installáció is: itt nem kötésben, hanem egyfajta rácsszerkezetben vannak egymáson. A tégla az egyik legősibb építőanyag. A múlt század közepéig az egyik fő építőelem volt, mostanában viszont érdekes módon szerkezeti elem helyett inkább rusztikus díszítő mintaként használják. A fal testének belsejéből átkerült a felületre.

Térjünk át a nagyteremből nyíló, második részre! Mi a szerepe az átjáróban elhelyezett, két eltérő formavilágú képnek?

Ezen a két képen vertikálisan eltorzítottam az arányokat, így szinte katedrálisszerű épületek jöttek létre. Az egyik talán színeiben kissé a Disney-világot idézi, vele szemben pedig ott egy letargikusabb, sötétebb tónusú kép. Formai játék ez, megmutatja, mi történik, ha kicsit felfelé nyújtjuk ezeket az épületeket, bevezetőként szolgál a következő terembe, ahol az absztrakció irányába mutatnak az ötletek.

Torz-Tűz-Fal No.01. 2018. vászon, filctoll, 100x70cm

A balra található képeken pedig kitakarásokkal és kihagyásokkal dolgoztam. A Tűzfal! című képen csak a téglafal látszik, az épület többi részét kihagytam, a következő képen pedig az alul lévő falrészeket takartam ki. Így egy fekete és egy vele szinte megegyező nagyságú fehér felület között láthatóak a tűzfalak. A kettő között kapott helyett a Lafkazűt című montázs, ez korábbi festmények repróiból és printelt fotókból készült. Szerepel rajta az egyik kedvenc helyemből egy kis részlet, a Lovasi és a Tavaszmező sarka, ahol az egyik ablakban fatáblára festett, fekete férfi és női sziluettet láthatunk.

Ezt az utcarészletet sokszor megfestettem már, és itt egy újabb formában is bemutatom. A sarokban az egyik falon a Lovasi, a másikon pedig a Tavaszmező utca egy-egy részlete látható, egymásra merőlegesen, egy tükörrel. Ez olyan festmény, aminek több síkja van.

A Lovassy és Tavaszmező sarok, 2018 vászon, filctoll, tükör, 100×90+100x70cm

A hátsó falat elfoglaló kilenc kép a nagyteremből is látszik, sőt, a kiállításra belépő néző talán pont ezeket látja meg először. Síkokból, tektonikus részletekből, geometrikus elemekből, vektorokból építkezik. Ezeket a képeket először megfestettem, majd digitálisan dolgoztam tovább velük, végül kiprinteltem őket – ezért is vannak szembeállítva a másik terem képeivel –, a digitális és a manuális technika kommunikál egymással. A sorozat ugyanannak a képnek a variációja különböző fakturális, texturális, vagy strukturális felfogásban.

Tűzfal variációk No. 1-9, 2018 papír, print, 9db 50x70cm

Végére is értünk a kiállításnak. Mesélsz egy kicsit arról, mennyi idő alatt készült el ez a sok kép?

Nagyon intenzív időszak van a hátam mögött, a kiállítás szinte teljes anyaga két és fél hónap alatt készült el. Flow-állapotban szeretek és tudok dolgozni, az a legjobb számomra, ha egyszerre nagyon sok órát tudok a munkába fektetni, ilyenkor tíz-húsz óráig folyamatosan dolgozom. Ha ennél több időt igényel, alszom néhány órát, aztán rögtön folytatom, még a reggelit is elhalasztom. Így alakult ki – amit elkezdek, rögtön be szeretném fejezni. Ilyen hosszú ideig nehéz fenntartani a folyamatos figyelmet, ezért egyfajta stimuláló szerként hangoskönyveket vagy előadásokat hallgatok, ez segít koncentrálni, amikor éppen a nyolcszázkilencvenedik téglát rajzolom. Ha az ember leül rajzolni, könnyen elkalandoznak a gondolatai, de ha hallgatok valamit, az segít egyenletesen fenntartani a figyelmet. Általában meg is jegyzem, amit hallok. Egy ilyen időszak után viszont napokig nem festek.

Ezúton szeretném megköszönni a Dr. Kahán Éva Alapítvány munkatársainak a sok segítséget. A társalkotókat már említettem, rajtuk kívül a szerencsét is egyfajta társalkotómnak tartom. Gyakran egy teljesen véletlenül elém kerülő helyzetből támad egy-egy ötlet, amiből meg húsz másik. Nagyon érdemes ezekre odafigyelni.

Kicsit térjünk vissza ahhoz, hogy mi a háttere annak, hogy nem az úgynevezett szociofestészet irányába mentél el.

Egyfelől nagyon taszítanak a tárgyiasító szociológiai képi ábrázolások. Másfelől a szépművészetnek csekély a társadalmi hatásfoka, szerintem egyáltalán nem alkalmas például arra, hogy tanítsa az embereket, ezért nem szeretem a szociofestészetet. Amikor társadalmi problémákat festenek meg, azt általában nem látja az a közönség, akinek megváltoztathatná a nézeteit az adott témáról. Ezért nem tartom relevánsnak az antirasszista vagy a feminista témájú festészetet, ezeket a témákat remekül fel lehet dolgozni például filmen, az hat az emberekre. Egy jó és sikeres filmnek lehet valódi következménye. Egy konceptuális installáció nem a nagyközönségnek szól, csak a szűk műértő rétegnek, akik nagyrészt amúgy is egyetértenek egymással. Nem fog változtatni a világon, esetleg terapeutikus hatással lehet az alkotójára. Nem azt kell indokolni, milyen formáját választod a festészetnek, hanem hogy miért festesz. A festészet számomra puszta intellektuális és retinális gyönyörködtetés, nem szemléletformáló médium.

Néhányan már egyenesen a VIII. kerület festőjének neveznek.

Nem bánom, sőt, élvezem, ha így hívnak, ez egyfajta mitologikus pont lehet az élettörténetemben. A helyén kell kezelni, a megfelelő komolysággal vagy komolytalansággal. Annál meglepőbb lesz, ha később valami teljesen mást fogok festeni. Vannak fő motívumok, de folyamatosan igyekszem túllépni rajtuk. Az én hozzáállásom: szeretek festeni, ehhez szenvedély kell, bármennyire is narcisztikus vagy egoista dolog ez, a festészet szeretete indokolja önmagában azt, hogy festek. Az identitásom része.

A kiállítás június 2-ig tekinhető meg Kahan Art Space-ben. Gyertek el a finisszázsra, valamint látogassátok meg Oláh Norbert alkotói Facebook-oldalát.