Két nap után még olyan valószerűtlennek tűnt, hogy Barcelonában vagyunk, három nap után meg már az tűnt valószerűtlennek, hogy egyszer haza kell menni. A környék egy nagyra nőtt Siófokra emlékeztetett, aminek a partját egy gigantikus Balaton nyaldossa. Olyan, mint az éjjel, ami nem érhet véget, csak tart és sötéten kéklik, amíg a szem ellát, de ha közelebb mész, kijózanító, méteres hullámokkal csap pofán.

– Ennyi? Ennyi jutott eszedbe Barcelonáról? Hogy a tengere olyan, mint a hattyúszaros, hullámzó Balaton? A katalán kultúra bölcsője, Miró és Gaudí hazája? – háborgott Tibi másnap, miután engedély nélkül elolvasta a jegyzeteimet.

– Kérdezed te, miközben két pofára zabálod az otthonról hozott csipszet, fogdosod a nőiket és naphosszat egy üdülőházban döglesz.

– És közben olajbogyót szopogatok.

– Jaaa, azt otthon nem tudnál.

– Tudnék, de nem ilyet! Nem ilyen makulátlanul friss, zamatos, a progresszivitás légkörében érlelt szűz olivabogyót.

– Ó, nimfák gyöngéd érintését nem érzed rajta, te szentimentális fasz?! – rúgtam arrébb a szomszéd emeletes ágyról, de nem esett le.

– Ilyen vagy te, keserű és közönséges.

Tényleg keserű voltam, viszont közönséges csak neki. Alig 24 óra maradt a nemzetközi programból. Azok másodpercek, aztán megint vissza kell térni a valóságba, összepakolni, hazautazni, ügyeket intézni, pár tízezer forinttal kihúzni hónap végéig, utalásról utalásra élni, ha nincs más, akkor egy hétig ugyanazt enni, szeptembertől meg újra jelentkezni, diákmelót vállalni egy moziban, utasszámlálóként a Volánnál, vagy ha szerencsém van, hányást takarítani egy hostelben. Mindezt legfeljebb havi egyszeri vérplazmapótlékkal kiegészítve.

– Ez a jussom: kiűzetés a paradicsomból! – ordította Tibi, és eltűnt a folyosón. Kicsivel később újra felbukkant.

– A szomszédban portugálék snapszereznek. Beszállunk?

– Féltem a sörömet.

– Ezektől? Ezektől nem kell. Sangriáznak – mondta leplezetlen undorral.

– Ez a vég – válaszoltam.

– Van rosszabb. A spanyolok ugyanazt isszák. Papírdobozból. Na, ez a vég.

Önmagában még nem lett volna baj, hogy nincs pénzük a legjobb Chivas Regalra, mivel szociális alapon válogatták össze a társaságot – ez alól Tibi volt a kivétel, aki egyenesen a budai hegyekből szállt le közénk. De bennem legalább volt annyi jóérzés, hogy a helyi kannásbor helyett keressek fogyasztható söröket. Még Tibi is beállt a sorba, levetkőzte az ellenérzéseit, és belevágott a nagy barcelonai emberkísérletbe: menzakaján élt, mellé gazdaságosan vedelt ahelyett, hogy valami drága és szar konyakot nyalogatott volna, mint oly sokan arrafelé.

Az állandó sörözés miatt az emberiség egyik legégetőbb problémája, a fenntartható hulladéktárolás kérdése is begyűrűzött hozzánk. A szobánkban egyre magasabb alumíniumhalom állt, legalul két bontatlan dobozzal, mert Tibi szerint az utánunk érkezőkre is gondolni kell.

Amikor nagy ritkán kimenőt kaptunk, és beljebb merészkedtünk a városba, a helyi korzón megelevenedett a Váci utca katatón nyüzsgése, de a párhuzam itt véget is ér, hisz magyar szót elvétve hallottunk, de beszéltek helyettük a Gucci táskák, a Dolce & Gabbana trikók, locsogtak a Moet pezsgők meg az összekoccanó koktélos poharak.

– Még az Il Bacio is ide költözik, meglátod! – magyarázta bennfentes komolysággal az egyik kísérőnk, Sanyibá, és máig nem tudom, a borzasztó kiejtése ellenére hogyan sikerült megértenem, mire is gondol.

– Miattam ne jöjjön! – mondtam, csak hogy mondjak valamit, mert Tibivel már rég a monokiniző csajokat figyeltük, közben nagyokat nyeltünk, némán nyögdécseltünk, bazmegoltunk és jajjistenemeltünk, néha hitetlenül összenéztünk, ahogy vadabbnál vadabb dolgok jöttek szembe, megcsúfolva mindent, amit a kiépített strandokról addig tudtunk. A tömegben egyre több comb, tanga és mellbimbó villant, közben szólt a zene, a csajok meg egymást locsolták.

Aztán hirtelen azt vettük észre, hogy körülöttünk mindenki pucér, az összes csaj legalább topless volt. Vígan görkoriztak a sétányon vagy röpiztek a homokban, pajkos mosollyal ránk kacsintottak, mintha csak kettőnknek szólna, a többi honfitársunk meg zavartalanul fotózta tovább a bójákat, a pálmafákat, a Vela Hotelt meg a seggkúp alakú Torre Agbart, észre se vették, hogy kizökkent az idő, és valaki leszámolt a politikailag korrekt fürdőruha-viselettel.

– Rám kacsintott, láttad?! – mondtam izgatottan, Tibi pólóját ráncigálva, miközben a közelünkben tusoló Pocahontas-hasonmásra mutogattam.

– Ne dőlj be, ez csak a Barceloneta-pszichózis! A délibáb tengerparti megfelelője – diagnosztizálta villámgyorsan, és már kereste is az útikönyvben, mi a teendő ilyenkor.

– Hát azért ez jobb, mint egy imbolygó ökörnyál a Hortobágyon.

– Nehogy azt hidd! Ilyenkor sodródik bele az ember fia egy exponenciálisan gyorsuló ördögi spirálba, aminek a végén hajnalban üres táskával, pénztárcával és bankkártyával ébredsz egy túlkoros bolgár vagy török kurva karjai közt. És akkor még jól jártál.

– Ez nem napszúrás – mondtam, és már vettem is ki Tibi kezéből a telefont, hogy megörökítsem a tengerparti forgatagot, előbb minden képet gondosan megkomponálva, majd a megfelelő részletekbe belezoomolva. Úgy a negyvenedik fotó után Tibi végre kitépte a kezemből a mobilt, addigra a trénerek is észbe kaptak, és összeterelték a csapatot, hogy együtt térjünk vissza az apartman klimatizált biztonságába.

Csak a buszban sikerült teljesen magunkhoz térni. Meleg volt és büdös, a plexiüvegen átszűrt valóság pedig elvesztette hedonista báját; a káprázat megszűnt, mindenkire visszakerült a ruha, a csajok öregebbek, a topok szélesebbek lettek, a japán tinilányok eltűntek, mi pedig szomjasan és sóvárogva gubbasztottunk az ablak mellett, és szívünk szerint visszamentünk volna az érzéki csalódások birodalmába.