Emlékszel, hogy amikor ide költöztünk, zavart minket a lámpa? Hogy csúnya, túl magas, és a fénye is nyomasztóan éles.

Dúdolgatsz a fülembe, ezt a dallamot nem ismerem. Megsülök a karodban, szeretnék kicsit arrébb feküdni, de minduntalan jössz velem. Aztán nézek rád, mint aki nem érti, hogy miért csinálod. Partnerem vagy a játékban, te is eljátszod a tudatlant. Emlékszel, amikor megláttalak a büfében? Egy évadig kerülgettél. A kelléktárban maradtunk először kettesben. A sarokban aludtál egy kabát alatt. Felugrottál, elcsodálkoztam, mennyire magas vagy. Hebegtél, hogy két bemutatót csinálsz, nem jársz haza, néha itt alszol ebben a fotelben, ami, nem is érted, miért van itt, mert régen a dohányzóban volt. Ki akartalak javítani, hogy régen sem volt a dohányzóban, meg te amúgy se jártál oda soha. Az elején még furcsa volt, hogy mozog a szád, hogy a nevemen szólítasz. Aztán megszoktalak, megszerettelek, meguntalak. Untam a szétszórt szövegkönyveket, az üres kifogásokat, hogy miért maradtál éjfélig szöveget tanulni, a félig elnyomott cigiket, amikről már négy éve ígéred, hogy leszoksz. Hétfő volt, amikor el akartalak hagyni. Délelőtt mondta meg az orvos, hogy a rák átterjedt a májamra, délután cipeltél haza, miután összeestem a portán. Este mondtam el, remegett a szád, megint úgy néztél rám, mint az elején. Amikor azon gondolkoztál, hogy ki vagyok, és miért mosolygok rád úgy, mintha évezredek óta ismernénk egymást. Egész éjszaka szeretkeztünk. Úgy öleltél, hogy ne hiányozzon a hús a csontjaimról. Újra a régi lemez pörgött, te kémleltél, én meg tűrtem. Elraktároztad az emlékeket, hogy amikor már csak magad leszel, a mondat ne akadjon meg ott, hogy emlékszel arra? Beleszagolok a nyakadba, a hajad csiklandozza a fülem. Suttogok az álladnak, hogy emlékszel-e, kérdezed, hogy mire. Az álladtól akarom tudni, hogy dereng-e még benne, mikor múlt éjjel megcsókoltam, amikor te már aludtál. Hozol nekem gyógyszert, értesz a mocorgásomból. Rücskös a szád, lerágta róla a bőrt az aggodalom. Emlékszel, amikor a kelléktárban átbuktál a fotelen, kérdezed. Nem emlékszem. A dohányzós fotelen, tudod. Sosem volt a dohányzóban. De, amikor te még nem voltál. Elharapod a mondat végét. Keresel olyan emléket, ahol már voltam, de megették őket azok, amik sosem lesznek. Dobog a májam, hogy vegyék ki. Megint visszatért az érzés, hogy felesleges vagy. Idegesít, hogy nem tudod átvenni tőlem a fájdalmat, hogy még sosem érezted, ahogy a rák felzabálja a beleid. Legalább néha emeld fel a hangod, beszélj velem csúnyán, adj egy pofont, vagy csinálj valamit, amitől azt érezhetem, hogy most valami más. Vagy mondd azt, hogy nem szeretsz, hogy legyen mással is küzdenem.

Emlékszel, hogy amikor ide költöztünk, zavart minket a lámpa? Hogy csúnya, túl magas, és a fénye is nyomasztóan éles. Aztán megszoktuk. Jólesett a fénye. Hogy benne még ott van az élet.