Bogyó Noémi első regénye Vakfoltok címmel jelent meg az év elején. Négy fiatal forradalommal és szerelmi vívódással átitatott történetét ígéri olvasóinak, amihez az 1989-es Csehszlovákia adja a hátteret. A Kalligram gondozásában kiadott kötet a civilben soft skills trénerként dolgozó írónő első bemutatkozása. A szerző az Új Szónak adott interjúban részletesen mesélt a tüntetéssorozatról, személyes érintettségéről is. Várszegi Martin recenziója.A Vakfoltok négy egységre – könyvre – oszlik, amelyeket az évszakok nevei – sorrendben: tél. ősz, nyár és tavasz – jelölnek. A szerző a kötet elején felvázolja azt a történelmi hátteret, amelybe elhelyezhetjük az események egy részét: a kommunizmus rideg valósága és fogcsikorgató kínjai elevenednek meg előttünk, az emberek önmagukkal meghasonulva hajtanak fejet a hatalom előtt. Az elbeszélés a regény első pillanatától kezdődően párhuzamos szálakon fut. Megismerjük Adamot, a fiatal művészhallgatót, a nagyreménységű festőt, Sofia naplórészletei pedig – a fiú történetét helyenként megszakítva – elkezdik kirajzolni a később összeérő szálakat.

Alig, hogy a bekezdéseken keresztül kibomlik Adam egy Helena nevű néma lánnyal ápolt gyengéd kapcsolata, hamarosan egy börtönben látjuk viszont a fiút. A fogva tartás képei Fábri Zoltán Az ötödik pecsét (1976) című filmjét idézhetik fel az olvasóban, amire ráerősít az is, ahogy Adamot komoly erkölcsi dilemma elé állítja a vallató tisztje. Vagy vállalja, hogy besúgóként közreműködik a kommunista diktatúra tisztogatásában, vagy szembe kell néznie a kivégzőosztaggal Helena disszidálása miatt. Végül elgyengülve adja meg magát a rendszer kegyetlen fenyegetésének. Hazatérhet.

Adam aztán megismerkedik Sofival, és a két fiatal közt fellángol a szerelem: az egymáshoz érő vállakkal összefonódik a két szálon futó cselekmény is. Azonban kapcsolatukat mélyen áthatja a szorongás: Sofia lelkes forradalom párti, míg Adamot kötelezi a jelentések írása, amit az elvtársak elvárnak tőle. Az Ősz a forradalom nyomasztó légkörét hozza magával, Adam viszont rejtélyes módon a háttérben marad, és próbálja megúszni a jelentéseket. Később szerencsésen meg is szabadul ettől a fojtogató kötelességtől.

Amikor Adam és Sofia már együtt élnek, a forradalom csak egy régmúlt emlékként él a tudatukban. A Vakfoltok ezen a ponton lelkes egyetemisták forradalmi történetéből átfordul egy szerelem roncstörténetébe. A szerző alkoholelvonóval és spontán vetéléssel színesíti az amúgy is hullámvasútszerű érzelmi utazást, a regény kezdi szinte teljesen elveszteni az eredeti identitását, akárcsak a szereplői. A kötetet olvasva ugyanakkor meglepően komplex személyiségeket ismerünk meg az egyes szereplőkben. Adamot a folyamatos szorongásaival, félelmeivel megáldott művészt, Adam bátyját, Martint, aki szinte elsőszámú vezérévé válik a forrongó egyetemistáknak, és természetesen Sofiát, akinek a személyisége naplórészletein keresztül értelmezhető.

A regény narrációját a mindentudó elbeszélői hang szervezi, amibe elkülöníthetetlenül ékelődnek be Adam én-elbeszélései és Sofia naplórészletei, majd a történet vége felé a fiú bátyja, Martin is becsatlakozik a mesélésbe. A kortárs irodalomban is komoly hagyománya van az eltérő narratív stratégiák vegyítésének, azonban a következetességet és átláthatóságot minden esetben meg kell követelnünk a szövegtől. Nem fog működni, hogyha akár egy bekezdésen belül vált ez egyes szám harmadik személyű elbeszélés egyes szám első személyű formára, majd egy vastaggal kiemelt alcímmel következik egy bekezdés, ami egy másik szereplő naplórészlete, ahonnan egy egyszerű sortöréssel visszatérünk valahova, de elsőre azt sem lehet tudni, hogy Adamot halljuk, vagy az elbeszélőt.

Retorikai szempontból sem indokoltak a hangnemváltások, ugyanis minden szereplő, minden megszólaló hang ugyanazt a jelzőktől burjánzó, kiművelt nyelvet használja. Ez alól csak a fiú egyetemista haverjainak kínosan erőltetett párbeszédei jelentenek kivételt, amelyekben érezhető, hogy az általános értelemben vett vagányságot próbálják szimulálni – bár valahogy fényévekre járnak tőle. Emellett úgy tűnik, mintha a szerző nem bízna a tettek mesélő képességében: rendszeresen lírai leírásokkal szemlélteti a szereplők lelki folyamatait, amikre szintén az imént említett jelzőktől zsúfolt, valódi monologizálástól messze álló hang jellemző.

A regény mellékszálaként hét, Zenit márkájú fényképezőgépbe zárt filozófus, művész és tudós jelenik meg. Helyenként feltűnő dialógusaik színesíthetnék az elbeszélést, de sajnos legtöbbször csak öncélúan reflektálnak az eseményekre. Mély világnézeti diskurzusokat próbálnak kibontakozni, azonban ezek folyamatos zsákutcába futnak. Egy idő után már Adam képzeletében létező szellemekként tűnnek fel, akik kényük-kedvük szerint bújhatnak elő akár egy fogmosó pohárból is, vagy mászhatnak be a kórházi ablakon. Nehéz eldönteni, hogy a regény ezzel a szürrealizmus vagy a mágikus realizmus hagyományaihoz kíván-e kötődni, mindenesetre ismét teljesen indokolatlannak tűnnek ezek a jelenetek. Mivel Adamnak van saját elbeszélői hangja, látszólagos belső monológokon keresztül folyamatosan reflektál az eseményekre, nem lenne szükség a hét szatirikus figurára, hiszen legfeljebb csak a fiú nézőpontját árnyalják, más funkciójuk nincsen.

Összességében a Vakfoltok cselekménye egy darabig világos, jól követhető, és a megfelelő motivációk mellett indokolt is. Azonban a felépítés és a narratív stratégia esetlenségei miatt az lehet az érzésünk, hogy ez a könyv darabokra hullik a kezünkben. Ezt a címmel is magyarázhatnánk, hiszen a sok „vakfolt” valóban eltávolítja az olvasót a szövegtől. Mindazonáltal, az lehet az érzésünk, hogy ez a regény egy romantikus turmix, amibe a mixer kénye-kedve szerint dobálta a hozzávalókat.

Bogyó Noémi, Vakfoltok, Pozsony, Kalligram, 2018.

Bogyó Noémi fotója: Új szó
Fénykép az 1989-es “bársonyos forradalomról”:
Az amerikai cseh nagykövetség honalpja