Góré odatette a partfist a porkupac széléhez, kecses mozdulattal belehúzta a piszokhegyet a lapátba, és az egészet, majdhogynem gyengéden, belehelyezte a diszperzites vödörbe. Ez a huszadik rakománya, és még legalább ennyi várni fog rá, lehetőleg egy fél órán belül, mert utána mennie kell vésni.

Alig kezdődött el a munkaideje, de ő máris éhes, pedig evett otthon két szendvicset, mielőtt elindult volna melózni. Azóta úgy egy óra telhetett el, abból az egyből is egy negyedet tett ki a dermesztő út a biciklin, míg ideért, aztán átkapta a munkaruhát, és belevetette magát a napi teendőkbe. Mindig jó sok van belőlük, választhatna kedvére, hogy melyikkel akar kezdeni, de ez nem így működik, sajnos, melóhelyen, itt mindig van egyfajta lépésről lépésrelista, egyenletszerűen épülnek egymásra a dolgok, más, szebb szavakkal élve, leginkább azokkal, amikkel Góré is élni szokott, mikor meséli a cimboráinak munkahelyi kalandjait: olyan az egész, mint egy precíz procedúra.

A napok szinte mindig egybefolynak, alig akad este, mikor úgy fekszik be az ágyba, hogy arra gondolna, Istenem, elfáradtam, de legalább megérte, ma is tanultam valamit. Nem könnyű, nem könnyű, az tény, de legalább van testmozgás, meg fizetés, még ha az órabér hagy is némi kívánnivalót maga után. De a mai nap, az valami egészen más, mert ma, ha minden jól megy, ha az ég is úgy akarja, de főleg, ha Keri, a hatalmánál fogva az isteni parancsokat is felülírni bíró munkavezető beleegyezik, Góré végre belevetheti magát az ytongfalépítés porladós rejtelmeibe. Talán ezért ilyen éhes, megint, hiszen a feszített munka, pláne, ha tanulással párosul, egész embert kívánó feladat, amit, ugyebár, nem helyénvaló, még mit nem!, egyáltalán nem is illik üres hassal elkezdeni.

Jó is lenne most beleharapni a három frissen sütött zsömle egyikébe, nagyot kanyarítani a zsírszalonnából, hozzá egy-egy pokolian csípős paprikát szelni, és vígan falatozni, míg a gyomor azt nem mondja: elég lesz, komám!, de nem így működik az melóhelyen, és még ha rendelkezésére is állna pár perc, hogy szusszanjon egyet, akkor se ülne le egy darab hungarocellre a nyirkos asztal tövébe az esős kert andalító almafái alatt, mert akkor mi maradna ebédre? Semmi, jóformán. Marad hát az eredeti, és melóhelyi szempontokból mindenképpen a leghivatalosabb precíz procedúránál, és beleemeli a negyvenedik lapát piszkot a vödörbe. Utána kimegy a halomhoz, ahol gyűjtik a törmeléket, és nagy lendülettel ráborítja a vödör tartalmát a már így is legalább négy köbméter térfogatú mocsokhegy tetejére. Ahogy a finom szemcsés porfelleg beleszédül a friss, reggeli légbe, Góré egy pillanatra megáll, hogy elnézze, miként viselkedik a gravitáció ezzel a piszokfüggönnyel, és arra gondol, milyen gyönyörteli látvány – lehetne, ha a fák között megforduló széljárás nem repítené vissza az egészet szentimentális feladójához. Látod, Góré komám, még a természet sem akarja, hogy faragj a munkaidőből, gondolja, és kezeit porolva visszaballag a huzatos házba.

Az ablakok még nincsenek bent, a négy fal között is érdemes vastag kardigánt hordani, így tesz Góré is, de azért egy pillanatra elcsodálkozik rajta, miből gyúrhatták a kollégákat, mert majdnem mind pólóban feszít a kantáros nadrág alatt. Hihetetlen, hogy nem fáznak? Jó kérdés, talán az évek meg a rutin, vagy az, hogy egytől egyig mester mind, balról jobbra nézve: ács, kőműves, kőműves megint, meg egy burkoló, aki már szedelőzködik is, mert otthon hagyta a csempevágót, illetve Góré, aki csak egy segédmunkás, annak is fiatal és aránylag keszeg. Tényleg, ez egy csoda, hogy felvették, persze, azért azt is meg kell említeni, hogy a munkáshiánytól szinte kong az építőipar, habár inkább mesterből van hiány, nem segédmunkásból, de az is igaz, hogy az utóbbiból is nagyon nehéz megbízható figurát találni, aki nem blicceli el a tíz-húsz perceket cigiszünetekkel, meg telefonálgatásokkal, nem veri le a vakolatot az ásó nyelével, nem iszik meló közben, nincs láb alatt, gyorsan mozog, és nem kérdez, ha elküldik valamiért. Fogd meg ezt, hozd ide azt – ezek a kiborító tényezők, amikkel a többségnek már a töke kivan, de Góré ezeket egyáltalán nem bánja, mert ha egyedül kellene döntenie némely esetben, bizony bajban lenne, és tuti, hogy eltolna valamit, de amúgy igazán.

Nem is húzza a száját, amikor elküldik ytongért. Egyébként az ytong a belsőépítészet, mondhatni, legnagyobb csodája. Egyfajta habtéglaként is leírható, amit könnyebb fűrészelni, mint a faléceket, és lényegesen kisebb fajsúlyú, mint egy amolyan igazi, vérbeli vöröstégla. Ha a megrendelő egy falat kíván oda, ahol addig még nem volt, csak fognia kell egy kőművest, jobb esetben kettőt, hogy jobban haladjon a munka, de elég egy is belőlük meg egy segédkolléga, és pikk-pakk, már kész is a fal. Mérettől függően, persze, de általában egy nap alatt kész az egész, másnap még az utolsó sort, vagy azt az egynéhány centit, ami még maradt a plafonig, felrakják az urak, befedve minden egyes négyzetmilliméternyi rést, nehogy a munka buzgalmában véletlenül befejezzék a megrendelést még az első nap, mert akkor, és ez szinte száz százalékban borítékolható, megroggyan a fal, és kezdhetik az egészet elölről. Szóval, Góré, mint a szél, már trappol is lefelé a garázsba, ahol lepakolták az ytongok seregét, bont egy adagot a sniccerrel, szépen lehámozza a csomagolást a habtégláról, és kettesével, nehogy meghúzódjon, mert már megint elfelejtett bemelegíteni meló előtt – pedig elbírna hármat is, vagy akár négyet, de ne kísértsük a sorsot!, elég lesz párosával is –, elkezdi behordani a habtéglát az épülő fürdőszoba egyelőre láthatatlan küszöbére.

El sem hiszi, végre tanulhat valamit. A jövőben minden bizonnyal hasznot is húzhat újonnan megszerzendő tudásából, pláne, ha más munkakörökben is kipróbálhatja magát. Egyszer majd szeretne egy szép kertes házat, jó nagy könyvtárral, meg mindenféle szép, fa bútorral, úgyhogy előbb-utóbb az ácsmesterségbe is bele kíván szagolni, de hát fal is kell a házba, oda meg jó az ytong is, miket beszél, az a legjobb, és nem árt, ha tudja, hogyan is kell megszerkeszteni ezt a könnyen porzó habcsodát, ha meg esetleg úgy alakulna, hogy nem ő fogja felépíteni a saját házát, hát jó tisztában lenni a dolgokkal, mert az embert úton-útfélen képes átverni bárki, főleg a melós kollégák között ritka a becsületes alak, aki úgy csinálja a dolgát, hogy az pöpec legyen és hasznát szolgálja mindkét félnek, ne csak jómaga, a két kezével működő földi halandó húzzon könnyen jött hasznot a trehány munkából, mindenki tudja, hogy működik ez melóhelyen.

Laci éppen az ötödik szivarkáját ropogtatja, mire Góré behord, ha jól számolja, vagy negyvenkettőt a habtéglából. Aztán a mester azt mondja neki, amíg ő elkészül – magyarul: elszív még egy pár szálat, meg kihegyezi a ceruzáját – menjen, segítsen Máriónak az emeleten a vésővel. Góré nem sokat teketóriázik, egymás után hódítja meg a rongyokkal lefedett fokokat, nem gondol bele, hogy már megint felültethették, nem is fog ytongozni, megint valami aljamelót varrnak a nyakába a lezüllött mesterurak.

Márió az egyik hálószoba romjai közt várja, és amint belép, a kezébe nyomja a vésőgépet. Mosolyog rá, mint mindig, mióta megismerte, Góré is őt bírja a legjobban mind közül, talán azért, mert Márió ács, nem kőműves, habár ugyanolyan jól bánik a fándlival is, mint a fűrésszel, meg a szögekkel. Góré szerint Márió is kedveli, mindig ütöget le almákat a fákról, és a legszebbeket egytől egyig az ő kezébe nyomja, aztán két jóízű falat között trágár mondókákat szaval szerb akcentusával. Talán a neve miatt vannak ilyen jóban, meg talán amiatt, hogy Góréban is van egy-két cimbalomütés jó hatvan évre visszamenőleg, de Góré mindenképpen megnyugtatónak találja, hogy legalább egy kollégája nem adná el egy doboz pirosmarciért, ha arról volna szó. Márió ugyanis nem dohányzik, tizenöt évig tolta, az igaz, de letette, és most felháborodva ecseteli, mennyire idegesíti, hogy a kőműves kollégák trehányul végzik a munkájukat, állandóan bagóznak ahelyett, hogy csinálnának is valamit, na persze, jól, mert például ez a lyuk, amit most Górénak kozmetikáznia kellene a vésővel, elég csipkés, így nem fog beférni az ablak. Főleg erre a Dóri nevezetűre haragszik, a másik kőművesre, egyáltalán nem precíz, ezt még Góré is meg tudná legalább ilyen jóra csinálni, komolyan, nem is érti, miért foglalkoztat ilyen alakokat Keri, egyszerűen nem költséghatékonyak, de ő nem mond semmit, nem az ő pénztárcáját terheli a dolog, pedig, amikor vállalkozó volt, kapásból kirúgta az ilyen komákat. Lehet, hogy rossz döntés volt, mert egy idő után nem maradt olyan felbérelhető munkaerő, aki legalább egy kicsit is megbízható lett volna, ezért is ment tönkre, ezért gályázik itt a vésővel ahelyett, hogy ágyakat tákolna össze, mert így kiegészítheti azt a keveset, ami adatik neki a fűrészporos világban, hiszen így működik ez melóhelyen, de most mennie kell vakolni, addig Góré, légy oly jó, csináld már meg a kozmetikázást a vésővel, de precízen ám!, ne úgy, mint a Dórián, mert eldobja az agyát menten. Még megmutatja, hogy kell forgatni a gépet, aztán eltűnik a másik tetőtéri helyiségben.

Mikor Góré jó húsz perc múlva jelentkezik nála, hogy készen van, nézze meg, milyen lett, Márió elégedett mosollyal fizet pepecselős munkájáért, és leküldi Dórihoz, hogy segítsen neki a keverővel. Góré finoman bólint, fütyörészve ballag lefelé a lépcsőn, ránéz a telefonjára, és közben arra gondol, milyen lassan telik a munkaidő.

Dóri, szája szegletéből füstöt eregetve, lanyha kézmozdulatokkal bevezeti Górét a malterkészítés rejtelmeibe. Góré megkérdezi, miért nem malterkeverőnek hívják a lelombozó gépezetet, ha az esetek többségében nem is betont kevernek vele a munkások, hanem maltert, mire Dóri ugyanazzal a lusta mozdulattal erősen tarkón vágja, hogy ne legyen gyerekes, így hívják és kész. Fél vödör víz, három lapát homok, egy hatod oltott mész, három lapát cement, aztán ez az egész újra, meg újra, míg az anyag állaga olyan nyúlós nem lesz, szakszóval: vékony, mintha elkúrtad volna a pudingot, aztán kevesebb víz, még legalább háromszor ennyi homok, meg még három hatod oltott mész, és egy libafosnyi cementtel sem több, mert különben tömör lesz, szakszóval: vastag, és akkor baszhatjuk az egészet, ki kell fándlizni a ganyéba – ecseteli Dóri. Góré hanyagul veszi tudomásul, hogy Dóri szakszótára jelentősen több hangulatfestő szót tud felmutatni, mint a másik két kollégáé együttvéve, hiszen nem vagyunk egyformák, meg amúgy is, így működik ez melóhelyen, majd a szakavatott szemek és az olcsó, töltött dohány szaga előtt jelesre vizsgázik malterkeverésből. Góré elbizonytalanodik, mikor a keverő öles fordulatai közül kilencven fokonként, mint a géppisztolyból, kirepül féltucatnyi maltercsepp, pimaszul befestve munkás keretek között addig makulátlannak számító kardigánját. Hangot is ad elégedetlenségének, Dóri azonban megnyugtatja, ne legyen szőrszálhasogató, le is kever neki még egy tockost, így esik ez melóhelyen.

A Laci is mindig elégedetlenkedik, na persze, ő csak halmozza a megrendeléseket hol malterre, hol friss betonra, de egy fűszálat nem rúgna arrébb az ügy érdekében, csak osztja az észt a bak tetejéről, közben szívja azt a szar szivarkát, amiből sosem ad neki, mert egy törpe kis skót barom, nem is érti a dolgát, még Góré is jobban fel tudná húzni azt az ytongfalat, ha kicsit is odafigyel. Ő meg keverhet, mint a güzü, egész nap nem csinál mást, és ez rohadt fárasztó tud lenni egy idő után, még jó, hogy most itt van Góré, és segít neki, legalább ezt is eltanulja, Dórinak meg végre van egy szusszanásnyi ideje rágyújtani, mert ma még csak hét szálat szívott el, pedig már két órája tart a munkaidő, tök durva, mennyi dolga van, még cigizni sincs egy szabad perce sem, de hát így van ez melóhelyen.

Góré meg csak áll ott, kezében a csorba lapáttal, száradó malterfoltokkal pettyezett kardigánban, bokáig meszesen, és hallgatja, mint osztja meg vele bánatát egy igazi, húsvér mesterember. Következtetést levonni viszont már nem marad ideje, Laci dohos kiáltása robban be a csendéletbe, hogy jöjjön mán Góré, azt nyomják neki, mer’ röpül az idő, észre sem veszik, azt mánis itt az öt óra, lehet hazamenni.

Alig ér be az épülő fürdő ajtaja elé, máris kapja a parancsot: kell öt darab ötvencentis, öt darab húszcentis, meg vagy tíz a tízcentisből is, lásson hozzá a fűrészeléshez. Márió azért lekiabál, hogy jobb lenne, ha Laci maga csinálná, hacsak nem akar megborulni, mert Góré tökéletesen ferde dolgokat tud csak vágni, az egyenes fűrészelés távol áll tőle, már bebizonyította a múltkor a pallódarabolásnál, de legalább van benne valami különleges, az nagyon fontos ezekben a nehéz időkben, itt, melóhelyen. Górénak ezúttal egészen egyenes téglácskákat sikerül gyártania a falazás nagymesterének, holtidőben pedig ragasztót kever egy kőműveskanállal, mert sietni kell, hadd dolgozzon Laci.

Noha az ytongfal egyelőre még alig-alig áll csak, a tervek mintha megelevenednének Laci pöfögése következtében, amikor a kékes füsttorlaszok kötelességtudóan beállnak a kijelölt függőleges síkok tátongó ürességébe. Közeledik az ebédidő, tudják ezt mindannyian, igyekeznek hát befejezni, amit csak érdemes lehet befejezni kaja előtt. Újra felbőg az emeleti vésőgép, újra berreg a keverő az udvaron, és a felbúgó hangzavarban Laci kiönti meghurcolt szívét Górénak azzal az érthetetlen sándorfalvi akcentusával, amit még a legmélyebb csöndben is bajos lenne megérteni, de Góré azért megpróbálkozik a feladattal.

Jaj, de rossz is a Lacinak, de rossz! Nem elég, hogy tegnap jött haza Németből, nem elég, hogy ott is végig dolgozta a hétvégéket, ma már megint hamar kellett kelnie, hogy felhúzzon egy falat, pedig ő rohadt fáradt, az igazat megvallva, tényleg, egyszerűen csoda, hogy az ő korában még bírja ezt a feszített tempót. Nem mintha lenne más választása. Kell az asztalra kenyér, egy-két páncélos a hűtőbe, nem is nap anélkül a nap, meg persze a gyerekeket is ruházni, tutujgatni, meg az ég tudja, mit kék még velük csinálni, és ez mind pénz, pénz és pénz. Amit vért izzadva összekapar ott Németben, azt egykettőre elszívják itthon a számlák, meg a kötelesség. De megéri, nem panaszkodik, legkisebb lánya, Petra, 4,75-ös átlaggal végezte el a gimnázium első osztályát – az mán jó, nem, Góré? Értük érdemes élni. Pedig nehéz elviselni a melót, hidd el, főleg ezt a Máriót, te, Góré, hogy az milyen egy léhűtő gyerek, inkább maradt volna a Luca székénél, vagy csináljon inkább fogpiszkát, ahhoz ért, de ne akarjon mán ő itten világot váltani, mindenkinek megvan a maga dolga, azt kék csinálni mindig, így működik ez melóhelyen.

Góré pedig csak bólogat, néha hümmög egyet, de lényegében egyetért a falazás nagymesterével, Lacival, ugyanúgy, mint ahogy egyetért Márióval, de még Dórival is. Homályosan azért eljut a tudatáig, hogy jó pozícióban van ő itt, a segédmunkás az segédmunkás, és hogy nem is érdemi munkájáért kapja a fizetést, hanem feszített hallgatásáért és bizalmáért. Van abban valami magasztos, ha az ember a nyomott lelkek leltárosának mondhatja magát.