Nem ismered az arcod.
Egymásra rakódott múltrétegek
peregnek róla csendesen éjszakánként
hogy aztán a reggeli tükörvizsgálat
egy még újabb változatot mutasson neked.
A homlokod hűvös, mint a kőszobrok tenyere
Megmerevedett szádon nem fognak
a csókok, álladról lepattan az érintés,
orrodba sem szöknek
ligetek, előszobák és zakóbelsők illatai.
Amikor kifaragtak téged,
örökre elrendezték a szemeidet,
nem tágulnak már az üregei, sem a színe
nem változhat szürkéről másra.
Mégsem ismered az arcod.
Mert nem ismered azokat sem,
akik szembejöttek veled,
és akikkel összeolvadsz napokra
meg évtizedekre, hogy utána rádolvadjanak
és csak éjszakák hosszú múlásával
tudjanak veszíteni belőled.
Engeded az emlékedet, hogy kopjon
nem dermeszted fényképpé magad.
Minden este úgy alszol el, hogy tudod,
másnapra az arcod már más arca lesz:
ettől érzed hősnek magad.

Olajos Ilka: Oblivion, 2017

A vers 2018. március 22-én, a Hegvidék Galériában, a H+ősök útja c. kiállítás finisszázsán hangzott el.