A bibliai és/vagy vallási témákat feldolgozó filmipari termékek mind Európában, mind a tengerentúlon csinos bevételt eredményeznek, hiszen olyan kérdéskörökhöz kapcsolódnak, amelyek kulturális toposzaink alapköveit szolgáltatják és hangsúlyozzák, esetenként újra is gondolják azokat. Paolo Sorrentino 2016-os kísérlete, Az ifjú pápa úgy közelít a vallási problematikát érintő hullám széleskörű befogadói közegéhez rendezői pályafutása első sorozat-produkciójával, hogy a vallási téma ábrázolási hagyományaihoz csak illuzórikusan csatlakozik. Saját rendezői elveihez hű marad, s radikális, gyakorta cinikus kérdésfelvetéseivel elég távol tudja tartani magát a hitillusztráció konvencionális arculataitól. 

Az olasz rendezőnek többek között olyan filmeket köszönhetünk, mint a 2008-as A megfoghatatlan (Il divo), vagy a 2015-ös Ifjúság (La giovinezza), mi több, Sorrentino-alkotás A nagy szépség (La grande bellezza) is, amely a 2013-as Oscar-gála legjobb idegen nyelvű filmjeként vált ismertté. A rendezői életmű felsorolt – jelesebb – darabjai életrajzi, illetve fiktív biográfiai műveknek tekinthetők. Az ifjú pápa – műfaji kódjait tekintve – kifogástalanul ágyazódik a megszokott rendezői koncepcióba, hiszen fikciós életrajzi drámáról van szó. Valódi tétjét azonban nem a választott műfaj stiláris közhelyei szolgáltatják, hanem az, hogy a hit általános problémáit és kérdésköreit napjaink kontextusában szituálja, és olyan módon teszi újraírhatóvá, hogy azzal képes kilépni a vallási keretek közül, és annál elemibb identifikációs dilemmákat is felvet főszereplőjén keresztül, amellyel napjaink társadalmi problémáira is képes reagálni.

A sorozat főszereplője a frissen megválasztott, alig 47 éves pápa, az amerikai Lenny Belardo – hivatalban XIII. Piusz. Jude Law játéka remekül viszi színre Lenny megbotránkoztatóan különc jellemét. Az angol színész pápája nem az egyházért, hanem önmagáért él; igazi egyéniség, aki ezt nem rest minden mozdulatával hangsúlyossá tenni, karaktere mégsem válik modorossá, a raklapnyi maliciózus sztárallűr ellenére sem; Lenny még politikusként is vagány, dörzsölt marad. Mindemellett persze olyan pápa ismerszik meg a személyében, aki a legtöbb hétköznapi esendőség folytonos áldozata – ez mégsem tünteti fel bűnösként, hiszen olyan esendőségekről van szó, melyek a kor tünetei, s ezáltal az emberi lét szükségszerű velejárói: ahogy Lenny is sejteti, ezek az esendőségek a morál részévé válnak.

Sorrentino – ügyesen hárítva az esetleges kifulladás veszélyét – rögtön két konfliktusirányt jelölt ki alkotásának, amelyek egymástól jól elkülöníthetők, a történet egészében mégis együttesen képesek fenntartani az érdeklődést. Az első konfliktus, hogy a bíborosok azért választották meg Lennyt, mert remélték, hogy fiatal kora és kívülállósága (amerikai származása) miatt új pápájuk teszetosza, könnyen irányítható lesz, s valamennyien hasznot húzhatnak majd belőle. A fiatal vezető ezzel tisztában van, így egyik kedvenc szórakozása és napi rutinja az lesz, hogy csatározásokat folytat a bíborosok ellen. A másik – lényegesen érdekfeszítőbb, ezúton a tíz epizód folyamán fokozatosan elsődlegessé váló – konfliktus Lenny belső vívódása, mely két – egymástól elválaszthatatlan – irányba ágazik: az árvaság lévén a szülők görcsös keresése felé, ami látomásokban manifesztálódik, valamint az ebből a feszültségből és űrből származtatható kételkedés, amely abban nyilvánul meg, hogy Lenny szüntelenül rákérdez saját hitére, s ezáltal mindarra, amit pozíciójával képviselni hivatott. A súlyos belső konfliktus, identifikációs probléma – az egyébként többségében higgadt és szikár, letisztult pápát zavarodott tinédzserhisztikbe taszítja, amit túlzás nélkül mind az egyház, mind a világ elszenved általa. Ámde Lenny mint bölcs vezető mindig kéznél van a legkiélezettebb helyzetekben; személyével gyakran egyfajta mentorszerepet is magára vállal, s élettörténeti adalékaival igyekszik megfontolt útmutatást nyújtani bizalmasainak – így gyakori elemmé válnak a visszaemlékezések, amelyekben a fiatal pápa (kihasználva a bíborosok naivitását) csodatévőként jelenik meg. Ezzel a gesztussal egyfajta magánmitológiát teremt, és az idő folyamán egyre több ellenfelét állítja maga mellé azzal, hogy kultikus figuraként láttatja magát. Ez utóbbi jól kirajzolja, hogy Lenny diktátori szerepben tetszeleg. Ennek másik, közvetlen lenyomata, hogy eltörli a Vatikánon belüli dohányzási tilalmat, de a módosítást kizárólag ő maga élvezheti – így a merengős jelenetek attribútuma az a gyakorlat lesz, hogy a pápa, bárhol is tartózkodjon épp, egyszerűen rágyújt. Sorrentino szatirikus megoldásai abban csúcsosodnak ki, hogy a tíz rész alatt sztárt kreál pápájából – amihez Jude Law hitelesen asszisztál –, ennek első radikális lépését már a főcímben meglépi a rendező (lassított felvételes kacsintás és dölyfös mosoly).

Úgy tűnik, Az ifjú pápa című sorozatban minden verbális és nem verbális komponens Lenny Belardo sorból való kilógásáról referál. Ezt nagyszerűen fejezi ki az is, hogy Lenny vélt szülei hippik; de még inkább az, hogy a történet elején a pápa ajándékba kap egy kengurut, amit ahelyett, hogy az állatkertbe száműzne, inkább szabadon enged a kertjében. A kenguru eztán időről időre felbukkan, metaforikus viszonyban áll Lennyvel – az ausztráliai erszényes bizonytalan mentális állapotaiból tükörképként zökkenti ki. A sorozat ambivalens hangulatát Sorrentino kiválóan emeli ki a zenékkel. Természetesen a hangsúly itt is a befogadói elvárások kizökkentésén van, a stáb nem kívánt élni liturgikus, egyházi szólamokkal: a főcím kísérője például a Devlin Watchtower című számának instrumentális kivonata, ami a hiphop és a rock speciális egyvelege, ezzel jól rímelve Lenny dekadens attitűdjére, kettősségére, sztáralkatára. Gyakori elem Recondite mélázó kompozíciója, a Levo, de felbukkannak olyan populáris darabok is, mint például a Changes, a Faul & Wad Ad és Pnau kooperációja, s néhány klasszikus darabot is hallhatunk, hogy aztán az LMFAO Sexy and I Know It slágere végérvényesen kizökkentő hatást érjen el.

Bár Paolo Sorrentino sorozata az ambivalens pápával merész lett, és messze elkerüli a szürke/felejthető kategóriát, mégis akadnak olyan hibái, hiányosságai, amelyek miatt elmarad a grandiózus mestermű aposztróftól – mérföldkőnek tehát nem tekinthető a sorozattermelés sűrű palettáján, összességében egy csinos kísérletről van szó. A nyitány és a zárlat például rögtön a gyengeségek közé tartoznak, mindkettő csak hatásvadász giccs marad. A nyitójelenetben egy koponyákon mászó csecsemőt láthatunk – ez azonban nem jut tovább a céltalan provokációnál, a történet előrehaladtával és befejeztével sem jutunk hozzá olyan szimbolikus jelentéshez, amely tartalmat adna ennek a jelenetnek; a zárás pedig kiszámítható és klisés, voltaképpen nem old fel semmit. Néhol a humor nem egészen illeszkedik a szatirikus keretbe, olykor mintha elmozdulna a rajzfilmekre jellemző direkt, önreflexív trollkodás irányába, például Mary nővér pólója a következő felirattal: „I’m a virgin, but this is an old shirt.

Ha a bevett fogyasztási tradíciókat vesszük górcső alá, egyre inkább úgy tűnik, a XXI. század legkitüntetettebb önreflexiós helye a sorozat lett. Sorrentino jó érzékkel választotta ezt a kifejezési módot, az egy évadra szóló tíz epizód feszesnek bizonyul, így többnyire elegánsan ábrázolja Lenny Belardón keresztül nemcsak a vallási értelemben vett hit, hanem a kor társadalmi vagy épp személyes problémáit is.

 

Képek: imdb.com