valaminélküliség nyomasztóan üres magányossága, zajlik
mindez a belső tevékenység, belső folyamat, és ahogy
fokozódik a nyomás, valami bennem, ami mondani akarta
magát, mint egy mélyről jövő orgazmus, kitört egy
végtelen hosszúnak tűnő mondat, ami valójában akkor
kezdődött, amikor valaki szájából elhangzott a legelső,
sőt, mikor valakiben megérett a szükség egy mondat
kimondására, szóval kirobbant, kiáradt, és nincs
választás, hagyni kell, hadd legyen innentől ez egy
mozzanat örökre, vagy ameddig éppen, mert akarattal se
lehetne feltartóztatni, különben belül utat törve korrodálná
a szerveket és a belőle felszálló pára fokozatosan az
utolsó gondolatig elködösítené a belső tereket és zúdulna
tovább a katasztrófáig, amihez nagyban hozzájárulna,
mint mindenfajta ki nem mondás meg úgy tevés, és az is
előfordulhat, hogy egyszer csak gejzírként a felszínre tör,
leforrázva azokkal együtt, akik rosszkor rossz helyen,
szóval látszik, hogy engedni kell; ha ki van mondva,
mindjárt másképp lehet félni, nem is félelem az már, csak
a félelem helye, de nem is annyira saját maga áll a
középpontban, hanem mindig éppen az, amit a medréből
kimos és felszínre hoz a szintén nem érdektelen kövek,
sár vagy iszap alól, és ezek így tiszta fénnyel
megcsillanva adnak új ismeretet a külső világot irányító
belső valóság rejtett folyamatairól, hogy ezáltal érjük el a
tudás egyre szilárdabb állapotát, még ha nem is az
egészet, csak néhány fontos részletet tekintve, kisebb
csatákat nyerve haladva előre az ismeretlenben, nem
tudni hová sodor, meddig jut el ez a mondat, mert mi van
akkor, ha mégis vége lesz, hiába tűnhet úgy, hogy az út
maga a cél, a kimondás már a győzelem, jelen van a
vágy arra, hogy megtudjuk miféle mondat ez, hogy
látszólag válaszokat ad, miközben sorra felhoz
kérdéseket is, másfelől mivel a halál bekövetkezése,
méginkább a halál maga is elképzelhetetlennek tűnhet és
nem lehet róla biztosat tudni, lehet-e akkor feltételezni,
hogy a kisebb válaszok után még egyetlen, hosszú
kijelentő mondatot is fogunk kapni