a valóság pengéje az idő
hasítja tapasztalatlan bőrödet
a beforrt sebek ráncként tetoválódnak testedre
így válnak ismertető jelekké mind
valamit talán örökölsz egy-egy esés után
ha rohansz könnyű elbukni és feljegyezni ezeket magadon
érezni lehet tőle
egy tapintást valahol az ismeretlenben
ami túlmutat a sebeken és rájössz
mindegy milyen mélyen de vagyunk
ott bent mindig tapadunk egymáshoz
a sebeid akkor beforrnak
az űrök megszűnnek a pórusok között
egy sóhajtással előre lépünk a biztosba valahová
az élet kereteit letapogatva képet formálva a múlt
emlékeiből valamit felvésünk a friss betonjárda lapjára
kivezet az idő mélységéből talán