Nagy zsivaj száll a Szőke Tisza felett. Alig kezdődött el a délelőtt, de a bográcsok már begyújtva állanak. Széltében-hosszában halászlé rotyog a kondérokban, ínycsiklandozó illatokkal töltve meg a hangzavartól terhes levegőt. Itt sütik a kárászt, keszeget; amott a magyar ízek kovácsa patkolja a pontyot; hagymával, haltöpörtővel, vaskos kenyérrel megrakott tálak özönlenek Huszár Mátyás rakpartján.

Fondor Menyhért feldúltan üldögél rozsdás bográcsa mellett. Időnként nagyot kavar a vöröslő lében, vaskos kisujját bele-bele nyújtja a tetejébe, csak úgy kóstolásképp. Utálat ül ki arcára, ahogy végignéz a bámészkodók százain. Kövezéstől a törésig, iszaposból a hínárosba, mint a Tisza halai egykoron, úgy iramlanak az emberek is egyik szakácstól a másikhoz. Így megy ez már második napja s a látogatók mintha napról napra többen lennének.

Nem úgy a hal. Ó, nem. Emlékszik ő még arra, mikor a szegedi Tisza bővelkedett pontyban, fogasban; harcsát akár kézzel is fogott az ember, ha akart. Aztán eltűnt a hal mind egy szálig: a rabsic villanyozta a kubikgödröt, a kormorán takarította a sekélyest; amelyik halnak csak valamennyi esze volt, az mind felúszott Szolnoknak. Még a küszrajok is eltűntek, helyettük itt van, ni, a sok ember, hogy felegyék a Tisza maradék gyümölcseit.

S noha Fondor Menyhért kedélye zavaros, mint a nyáresti folyóvíz, szeme örömmel szikrázik fel, mikor meglátja Terhes Pista komáját. Szélesen int neki, hogy ugyan, jöjjön már közelebb és kóstolja meg a hallét.

– No, mi a fene, tán nem kigyüttél megin? Bolond vagy te, öregöm, mondtam mán – kezdi Terhes Pista nagy hévvel.

– Neköd is jó napot, Pista – komorul el ismét Fondor Menyhért. – Mér ne gyüttem volna?

– Mér ne, mér ne… Hát azér, mert mán vagy tíz éve, hogy nem vesz tűled a kutya se sömmit.

Fondor Menyhért szeme összeszűkül. Haragjában még egyet kavar a bogrács tartalmán, kisujját belemártva megkóstolja és sót szór beléje.

– Aztán az tégöd mér zavar, Pista, hogy én itt kinn állok és próbálom elanni azt, ami jó?

– Engöm ugyan nem zavar, édös cimborám. Sőt, remélöm, hogy visszatérnek a vásárlók. Régön nem vót mán konkurencija, mi? – kérdezi Terhes Pista foghíjas mosolya mögül. – Csak nehogy aztán úgy járjál, mint a Szilvás Feri, hogy megunod, azt itthagysz mindönt.

Fondor Menyhért arca holtsápadttá válik ezekre a szavakra. Nem gondolt ő már Szilvás Ferire évek óta, és most, hogy meghallja az átkozott nevét, elkezd szédülni és reszketve székébe rogy.

– Mi bajod van? – kérdi Terhes Pista vidáman.

– Sömmi… sömmi… ez a meleg… – dadogja Fondor Menyhért, s szalmakalapját felvéve a földről, elkezdi magát legyezgetni. – Csak melegöm van kissé.

– No, akkor majd szödök én magamnak, ha mán mög se kínálsz – zsörtölődik Terhes Pista, majd a tarisznyájából elővesz egy mély ülepű fatálat, meg egy kanalat, s komótosan szedi bele a hallevet. – Én mán csak amolyan régimódi vagyok. Ebbül a tálbul öszök minden évben, mikor kigyüvök. Hijába, nem változik az embör, mi, Menyhértkém? – Azzal a választ meg sem várva, nagy cuppogások közepette harcsabajsza alá dugja az első kanál passzírozott haldarabkát.

Fondor Menyhért különben nem is lenne képes válaszolni neki, úgy el van hűlve. Kigúvadt szemmel bámul a Vízi bástya felé, ahol az Óriás Bográcsban fő a legjobbféle hallé. Pár pillanatig még látja a bámészkodók tömegeit, de hangokat nem hall már; aztán a szeme is elmosódik lassan, ahogy az évek alatt gondosan eltemetett emlékek köde ráborul.

Hirtelen egy másik évszázadban találja magát, ahol 1998-at írnak a lapok. Fondor Menyhért szokásos helyén ül a rakparton, s árulja híres-neves halászlevét a fesztivál utolsó napján. Akad egy-két vásárló, aki azóta hozzá jár, mióta először megnyitottak az egész évben várt szegedi napok, sőt, több ismeretlen egyén is megfordult ma nála, de korántsem annyi, mint kellene. Vagy egy tucatnyi ember tolong a mellette lévő bográcsnál, ahol Szilvás Feri porciózza adagjait nagy serényen. Fondor Menyhért deres feje búbját vakarja zsíros ujjaival és próbálja kitalálni, mitől jobb az a híg lötty, amit a szomszédja hallének nevez, mint az ő ízletes portékája. Töprengésében nem jut megoldásra. Annyit ér csak el, hogy beteges féltékenysége egyszerre haraggá változik. Izzó szemekkel nézi, ahogy Szilvás Feri egymás után rakja el a forintokat nadrágzsebébe, miközben egy-egy őszinte mosollyal igyekszik megköszönni a bizalmat, hogy az ő halászlevét kóstolja meg a becses látogató.

Hogy a kutya vinne el – gondolja Fondor Menyhért. – Ki köll itt tanálni valamit.

Nagy töprengésében addig rágcsálja bajszát, mígnem éhes lesz. Elő is veszi az ételhordóból az ebédjét, amit a Csöpi csinált, drága felesége. Kinyitja a tetejét, aztán megütközve veszi tudomásul, hogy az éthordó falai nem ebédet rejtenek, hanem holmi sajtos tejfölös tésztát.

No, még ilyöt, vesszél el te is a Szilvás Ferivel együtt – kiált fel magában. Ha lehet, most még haragosabb kedvében van, olyannyira, hogy meg se hallja, mikor egy vásárló érdeklődik bográcsa tartalma iránt. Kérdezősködik, tudakozódik, de Fondor Menyhért nem figyel, aztán már csak a távolodó hátára kapja fel a fejét.

Ez is amiatt van, a – mormogja magában –, hogy forrna föl a halleve. Megállj, megjárod te még, hogy elűdözöd a vásárlóimat!

De hát az éhség nagy úr, meg hát enni is kell valamikor. Különben is, attól majd jobban megy a gondolkodás. Merthogy itt tenni köll valamit, méghozzá okvetlenül – efelől semmi kétsége sincs Fondor Menyhértnek. Kanyarít egy szeletet a tápai vekniből, megkeni vastagon libával, megszórja lilahagymával meg piros paprikával (mind saját udvarából való), és jóízűen falatozni kezd. Szemét közben le nem venné Szilvás Feri boldog képéről, és várja, hogy megjöjjön a megoldás.

Még a felénél sem tart a zsíros deszkának, mikor látja, hogy a Szilvás Ferinek most van egy kis pihenője, amit ki is használ, hogy elmenjen könnyíteni magán. Fondor Menyhért nem sokat teketóriázik. Egy helyben üldögél, míg leggyűlöltebb ellensége el nem tűnik a tömegben, de utána előkapja széke alól az éthordót, jól körülnéz, majd lassú, nyugodt léptekkel odamegy a bográcsához. Lelkiismeret-furdalás nélkül önti bele a sajtos tésztát a gyűlölt halászlébe. Mikor ez megvolt, a legelső szemetesbe vágja az éthordót, és még pakol is rá egy-két papírzacskót, meg hagymahéját, hogy nyomai biztosan eltűnjenek.

Földöntúli boldogság költözik Fondor Menyhért szívébe, s jó kedéllyel folytatja a falatozgatást. Néha meg-megkavarja hallevét, s olyankor fél szemmel odapillant a szomszéd bográcshoz.

Szilvás Feri pár perc múlva vissza is jön. Boldogan fogadja legközelebbi vásárlóját, aki már ott áll a bográcsa előtt. Fondor Menyhért nem nagyon hallja, mit beszélnek, de annyi megüti a fülét, hogy a vásárló valami bajai halászlevet emleget. Erre odatekint, és azt látja, hogy Szilvás Feri arca vörös, mint a paprika, aztán meg elhűl, és remegve magyarázza, hogy ő ugyan a világért se tenne tésztát a hallébe, merthogy az nem is hallé, hanem inkább moslék. A vásárló ezen kicsit meglepődik, de mégis kér egy tállal, hiszen Bajáról jött, és jól esik a hazai íz idegenben. Szilvás Feri nem tudja, mitévő legyen, szed hát az embernek, aki szívélyesen megköszöni, majd továbbáll. Összetörve zuhan bele a székébe, bajsza lassan mozog fel-le halk mormogásától. Egyszerre csak odafordul Fondor Menyhérthez – aki elmés ember lévén még most is falatozgat, pedig a nagy izgalomban már teljesen elment az étvágya – és megkérdezi tőle, nem látott-e valakit a bográcsa körül sündörögni. Fondor Menyhért azt mondja nem, mér? Hát, nyögi nagy fájdalommal Szilvás Feri, merhogy valaki tésztát rakott a hallevébe. A zsíros deszka a földre zuhan, Fondor Menyhért agyafúrt módon eljátssza, milyen szörnyen érinti ez a világi gaztett, hisz’ minden valamire való szögedi megveti a bajai halászlének csúfolt étköt. Szilvás Feri mély fájdalommal arcán emeli föl bográcsát, leballag vele a lépcsőn, és tartalmát beleönti a Tiszába. Még a bográcsot is otthagyja a kövek között, s visszafele magán kívül panaszolja, hogy őt bizony tönkretötték. Úgy megy elfele, mint a kísértet: se szó, se beszéd, egyszer csak felszívódik. Fondor Menyhért pedig mosolyog szürke bajsza alatt, s jókedvvel szolgálja ki újabbnál újabb vásárlóit.

A kép elenyészik, a színek visszatérnek a világba. Forró napsugár pásztázza a rakparton az embercsordát, néha egy-egy bárányfelhő ad hűs árnyékot és ilyenkor a szél is mintha fel-felbátorodva fújná a XX. Szegedi Halfesztivál kitikkadt látogatóit. Csak Fondor Menyhért fázik, de úgy, szinte vacog. Rég eltemetett gaztette előkerült emlékezete mocsarából s most, mint egy pusztai rém, mint a legszebb délibáb utáni csalódottság, előtör lelkéből, kétségbe ejtve önmagát.

Öreg szíve úgy zakatol, mint a vasút kerekei, és ahogy végignéz a széles Tiszán, eszébe jut, mit kell tennie. Odafordul Terhes Pistához, aki elismerően nyammog a hallé felett.

– Te, Pista… – kezdi Fondor Menyhért remegő hangon. – Pista… menjél… hozzál mán egy kis tésztát a boltbul… itt a pénz. – Azzal egy marékra való aprót nyom komája orra alá.

Terhes Pista nagyot néz, miközben ingujjával megtörli bajszát.

– Minek az neköd? Tészta? Mit akarsz azzal?

– Csak köll… az asszony mondta, hogy vigyek haza, de elfelejtöttem venni… – hazudja Fondor Menyhért. – No, hozzál mán, kérlek egy csomaggal.

– Én ugyan nem, mék haza – mondja Terhes Pista a maradék levet kitörölve táljából. – Most gyüttem a boltbul, mielőtt ideértem. Vöttem tésztát vagy hat csomaggal, mer tudod, utálok vásárolni, azt ilyenkor bespájzolok. Kérsz éggyet? Úgysincs mán nálam pénz kifizetni a hallét, mer ami maradt az köll rizlingre.

– Igen… kérök… – nyögi Fondor Menyhért gyenge hangon. Szemébe könny szökik, ahogy felkészül terve végrehajtására.

Hirtelen feltépi a tészta csomagolását, tartalmát beleszórja a bográcsába, s jól elkeveri az egészet.

Terhes Pista megrökönyödve áll s ordítozik komájával, hogy vaj’ tényleg elmönt-é az esze, de Fondor Menyhért már nem válaszol: szívét markolászva elnyúl a földön, mert megtette azt, amibe egy igazi szögedi belehalna.