A bolond nő meghalt.
Egy szökőkútnál próbálta
újra es újra elengedni
a múltban szeretett szerelmét,
de mindhiába, talán örökké,
újra es újra, mindig visszatérve
meghalt
újra es újra, mindig átélve
a halál pillanatát.

Levetette magát a vízesésbe.
Közben azt kántálta,
valami olyasmi volt,
mint egy vers,
hogy megcsalták, és erre rájött de,
nem haragszik, hogy
szemében meglátta ugyanazt az olthatatlan szenvedélyt valaki másért,
mint amit benne keltett a férfi csak
engedje el.

És olyan volt, mintha százszorosan fátyolos, szemnek elfókuszált terében táncolt volna
s mi pont akkor vetettünk rá lényegi pillantást, mikor végül sikerült puhán eloldani magát véget nem érő zuhanásából;
utolsó lágy elszakadásában szememben vele együtt omoltam egészen szívem hajnal előtti sötét zugaiba
és emlékszem, hogy odaadón levetette magát a vizesesnél, suttogva kántálta azt a néhány sort.

És álltam a vízesés lábánál és mondtam, hogy nem szokásom sírni, de.