– Gasparek Bácsi, Gasparek Bácsi! Hahó, itt vagyunk! Most már nem kell félnie! – kiáltott Angi, a parkbéli fák, bokrok sűrűjébe (a felügyelő enyhén felszisszent e név hallatára).

Egy darabig semmi sem hallatszott. Aztán, némi ágzörgés és levélneszezés után, egy öreges, reszkető és selypítő hang csapott ki, a fák-bokrok közül.

– Na, ész az a kuta?

(Természetesen Heroldról volt szó. Herold ugyanis a hangra-neszezésre rögtön morogni és vicsorogni kezdett.)

– Nem fogja bántani – biztatta a felügyelő, majd egy erőteljes pórázrándítással megregulázta Heroldot.

– Bisztosz?

– Jöjjön csak elő.

– Cak mert… Jó, jövök.

Néhány másodperc múlva a legelképesztőbb, legbizarrabb figura lépett elő a sötétségből, akit a felügyelő valaha látott. Herold is annyira megdöbbent a látványtól, hogy egy ideig se megmoccanni, se megmukkanni nem tudott – volt is miért, tegyük hozzá. A vén vámpír középmagas volt, hajlott hátú és beteges kinézetű. Nyugtalan – már-már paranoid – tekintete ide-oda ugrált, főképp Herold körül. Arca sápadt és (fogatlansága folytán) behorpadt volt. Mégis, valami régies, finom, arisztokratikus sugárzást árasztott egész lénye – dacára mocskos, ütött-kopott, igénytelen ruházatának. Mely állott: egy behasadt keménykalapból; egy valaha fekete, gyűrött zakóból-ingből; továbbá egy szintén valaha volt fekete, gyűrött nadrágból; meg egy valaha szebb napokat látott, lyukas fekete lakkcipőből. Angi kedvesen rámosolygott, és biztatóan mondta.

– Ne féljen, Gasparek Bácsi! Jöjjön közelebb, ők nem bántanak.

Herold erre, mintha az előbbit meg se hallotta volna, nyomban visszanyerte lelki egyensúlyát, és csöppet sem bizalomtelien (sőt!) nézte a közeledő tüneményt. A lény meg is állt, és tanácstalanul pislogott, hol Angira, hol a felügyelőre.

– Moszt… akkoj? – motyogta félszegen.

A felügyelő ujjával megfenyegette Heroldot, majd így szólt.

– Beszélni kívánt velem. Úgy tudom, a dolog életbevágóan. Nos, itt vagyok.

– Ö… valóban… de a… kutyával nem akajtam… beszéjgetni… ugyanisz…

– Nem is kell. Azt hiszem, én is elég leszek hozzá. De ha így sem jó, hát…

A fura bácsika bólintott egyet.

– Ójiászi veszélyben vagyok, felügyelő új… – mondta aztán.

– Talán üljünk le ide, a padra, tisztelt…

– Ó, bocánat! A nevem: Anton Antonovics Gaspajek. Tulajdonképpen: gjóf. De ezt a címet máj vagy… mennyi isz… hát vagy kétszázhetven éve nem hasznájom, kéjem szépen…

– Hogyan?! – hüledezett a felügyelő, és úgy érezte, rögtön le kell ülnie.

A vén vámpír, Angi és Herold meglepetten nézett a felügyelőre.

– Csak nem a… pétervári… Gasparekek…? – kérdeztette vontatottan a felügyelő.

– Úgy fan. Nagy Pétej cájtól kaptam a címet s a bijtokot. De… de miéjt kéjdi?

– Csak mert… én az Ön… apai ágon… szóval az Ön… leszármazottja vagyok… engem Gróf Bélának hívnak… a Gasparek nevet a család már régen nem hasz…

A vénség kimeredt szemmel nézett a felügyelőre, Angi ámulva, míg Herold, aki az egészből egy kukkot sem értett, úgy bámult rá, mint borjú az új kapura.

– Akkoj hát… Ön az én… – motyogta a bácsi.

– Én az Ön…

A felügyelő egyszerre felpattant, és úgy megölelte a vénséget, hogy az majd bele nem roppant a heves rokoni szeretet megnyilvánulásába.

– Ükpapi! Ükpapi! – két ölelés közt csak ennyit tudott szólni a felügyelő.

Heroldék csak néztek, és úgy érezték, egy nagy családi dráma kellős közepébe csöppentek – ha akaratlanul is. A vénség fulladozva, ropogó csontokkal könyörgött, lihegve.

– Ö… fiacskám… az égje kéjlek… ejessz el… mejt még agyonnyomsz…

A felügyelő meghatottan mosolyogva, sietve elengedte ükjét, aki ezután, úgyszólván rázuhant a padra, és míg a tagjait masszírozta, enyhe méltatlankodással pislogott a felügyelőre.

– Fiacskám… izé… ezst legközelebb… talán… hatyd ki… ha kéjhetném…

– Nem, nem – biztatta a felügyelő. – Ükpapi, figyelj! Elviszünk föl, Pestre, itt nem maradhatsz…

– Éhesz vagyok…

A felügyelő kérdőn nézett Angira.

– Szoktunk… – mondta, kissé zavartan, Angi – Már úgy értve, ha… disznóvágás van a faluban… akkor disznóvért…

– És az jó neked, Ükpapi?

– Hát… a szemminél azéjt jobb, fiacskám… ha máj…

– De most nincs – szólt Angi, egyszerre riadt arcot vágva. – Viszont… esetleg tudnék szerezni… véres hurkát…

– Véres hurkát?! – ámuldozott a felügyelő.

– Abban is van vér.

– Ükpapi! Jó lesz az neked?

– Hát… az isz jobb a szemminél…

A felügyelő összecsapta a tenyerét.

– Angi, tudnál akkor véres hurkát szerezni, amennyit csak lehet?

– Megpróbálom.

– Jó. Addig ide hívom Ervint.

Angi telefonált valakinek. A felügyelő is telefonált Ervinnek. Herold közben buzgón szimatolgatta az öreg vámpírt, és úgy érezte, ártalmatlan pária ő, teljesen veszélytelen a gazdira, csak a szaga nem volt egészen természetes. Nagyokat prüszkölt hát, aztán leült a vénség elé, és bámulta őt nagy kitartással, ami meglehetősen zavarba hozta a vén vámpírt. A telefonálások addig rendben lezajlottak. Angi örömmel jelentette, hogy útban van a véres hurka, pár perc, és itt lesz. Ervin is jelezte, hogy rögtön jön.

– Angi – fordult oda hozzá a felügyelő –, hogy is volt azzal a temetői mozg…?

– Az ő volt – mutatott az öregre Angi –, a Gasparek bácsi…

– Azs én vojtam! – erősítette meg a tényt a matuzsálemi vámpír.

Ekkor két autó fordult be, két irányból, a park bejáratához, szinte egyszerre. Ervin jött az egyikkel, a másikkal meg egy falubéli asszony, aki rögtön, miután kiszállt a kocsiból, egy hatalmas szatyrot emelt ki az anyósülésről, és mosolyogva hozta azt. Herold rögtön fölkapta rá a fejét, a levegőbe szimatolt, és már ment is farokcsonkcsóválva a csomag elé, úgyszólván mást se látva, csak azt a véres hurkás szatyrot.

– Öcsi! Az nem a tied. Na, gyere csak ide, de azon nyomban! Bocsánat, asszonyom – mondta a felügyelő mosolyogva az asszonynak –, de ez a gazfickó úgy csinál, mintha sohasem kapna tőlem enni.

– Ó, az én véres hurkám messze földön híres, uram – szólt büszkén az asszonyság. – Pestről jöttek, ugye?

– Onnan, kedves asszonyom.

– Ha legközelebb is erre járnak, adok még szívesen.

A felügyelő nyúlt is a tárcájáért, de az asszonyság leintette.

– Csak nem képzeli? Anginak mindenben segítünk. Mindannyian szeretjük itt, a faluban.

– Akkor köszönöm szépen, és ígérem, fogunk mi még jönni.

– Jöjjenek is. Mi errefelé nagyon vendégszeretőek vagyunk ám!

Angi megkérte a kedves asszonyságot, hogy vigye haza, de előtte még elbúcsúzott a felügyelőéktől. Arca vidám volt és egyben szomorú.

– Szia, Bé… Boldog vagyok, hogy láttalak… és örülök, hogy segíthettem ebben a…

– Isten Veled, Angi!

– Szia, Herold! És viszontlátásra, Ervin! Önnek meg a legjobbakat, Gasparek Bácsi!

Gasparek Bácsi még hosszasan integetett a kocsiba beszálló Angiéknak, aztán mohó szemmel nézte a felügyelő kezében lévő szatyrot. Angiék kifaroltak közben az útra, és elhajtottak.

– Kaphatnék, fiackám? – kérdezte szenvedő mártír arccal a vénség.

Ervin eddig is hüledezve meredt az öregre, de most még kevésbé értette az egészet.

– Ő az ükükük… – magyarázta neki a felügyelő.

– Anton Antonovics Gaspajek – mondta öntudatosan a vén vámpír.

– Te, Béla – hívta félre súgva Ervin, a felügyelőt – ez egy, ez egy…

– Az. De az én Ükpapám. Igaz, Ükpapi?

– De még mennyije! – vágta rá az öreg, és már cuppogott, csámcsogott is, a jóféle véres hurkát majszolgatva, amit a felügyelőtől kapott.

Herold lógó nyelvvel, sőt lógó orral kísérte figyelemmel az étkezését.

*

Késő este volt már. A kocsiban voltak, útban az autópályán Budapest felé. Az eső kegyetlenül verte a szélvédőt, az ablakokat. Az ablaktörlő föl-le járt, monoton zajjal. Ervin vezetett, a felügyelő az anyósülésen, míg Ükpapi erősen szorongva hátul ült, Herolddal, aki óriás lábaival mellette heverészve, békésen szunyókált. Természetesen mind a négyen be voltak kötve. A felügyelő időnként hátra-hátrafordulva igyekezett bátorítani az öreget. Úgy tűnt, kevés sikerrel.

– Egyet se félj, Ükpapi…

– Még szoszem ültem ilyen öjdögi maszinában, ne mondd nekem, hogy ne féljek, én…

– Ükpapi! Most beszéltem Csengével, és…

– Cengével?

– Ő a feleségem. De ezt már úgyis mondtam. Na, mindegy. Tehát, egyelőre nálunk fogsz lakni, míg…

– Van nálatok kopojszó?

– Ö… az nincs… Van viszont egy nagyszerű kanapénk.

– Est mégis hogy gondolod, Fiackám? – méltatlankodott a vén vámpír. – Kopojsó néjkül hogy aluttyak? Elment az eszed?!

– Majd átalakítjuk, Ükpapi… csak ne idegeskedj. Meglesz, ne félj!

– Azst el is vájom…

– Ükpapi! Mondtál valamit arról, hogy veszélyben vagy. Mesélnél erről egy kicsit?

– Még szoszem utaztam ilyen maszinában… nagyon veszélyesz ez…

– Ükpapi! Én arra gondoltam, amit még a parkban mondtál. Ott azt mondtad, hogy…

– Montam, igen, montam. Ész? Most isz veszélyben vagyok, előtte isz abban voltam… szőt, talán még ennél isz nagyobban…

– Tudnál akkor erről az „ennél is nagyobb veszélyről” mondani valamit?

– Fiackám, te szok mindent nem tucc még…

– Épp ezért kérlek, hogy mesélj.

– Cakhogy ezs nem mesze. Te nem isz tudod, ki vagyok én…

– Anton Antonovics Gasparek vagy…

– Valamikoj én voltam Gaspajek, a gajázda vámpíj. Jettegték a nevemet…

– Ne mondd, Ükpapi!

– De, ha mondom! Nagyon, nagyon jégen volt… Máj vagy két-hájomszáz éve… hogy kivégeztek… volna… de nem jött össze nekik… Néhai feleségem meg isz kéjdezte tőlem, hogy minő alapon lett belőlem ilyen gajázda kíséjtet? Én meg azt válaszoltam neki, hogy: Iszten nem tűj meg a mennyojszágban, az öjdög a pokojban, mejt az enyém helyett… egy mászik embej szívét égették meg… Azóta bolyongok a világban… Sok embej véjét höjpöltem… bizony, Fiackám… bűnösz vagyok… rossz vagyok… báj, moszt máj nem isz…

Ebben  a minitumban fölnyihogott a felügyelő mobilja. A vámpír egészen megdöbbent a csengőhangtól, Herold meg nyomban felriadt, és vakkantott egyet – tudta ugyanis, hogy a felügyelőt Csenge keresi. A felügyelő késlekedés nélkül fölvette.

– Szia, Drágám! Persze, jól vagyunk. És a kicsik? Na, ez jó. Már alszanak, remek. Drágám, a kanapéban fogjuk elhelyezni az Ükpapit… Hogy miért a kanapéban és miért nem a kanapén? Ez hosszú, majd elmesélem. Hát, úgy kb. egy óra múlva otthon leszünk. Igen. Elmaradt az ez évi Télapó-ünnepség, sajnos… De jövőre bepótoljuk, vagy még karácsonykor tartunk valami műsort. Egy olyat, hogy… Hogy? Ó, a kezemet már nem is érzem, elmúlt a… Jaj, nem úgy értem, Drágám, miket beszélsz! Nem, dehogy lett érzéketlen… Szépen begyógyult. Persze. No, akkor egy óra múlva! Átadom nekik, ne aggódj! Igen. Hogyne! Szia, Drágám!

A felügyelő kinyomta a mobilját. Ezután Ervin, némi aggodalommal, halkan megjegyezte.

– Nem félted a családodat, Béla? Mégiscsak egy vám…

– Ervin, ez, azt hiszem, csakis énrám, illetve a családomra. És Ükpapi is a mi családunkhoz tartozik. Téma bezárva!

(Ükpapi közben csöndben lapult hátul, míg Herold kiérezte a gazdája hangjából a feszültséget, és fojtottan vinnyogva-siránkozva figyelte az eseményeket.)

– Én csak… – próbált magyarázkodni Ervin.

– Te csak vezess tovább! – mondta határozottan a felügyelő.

Ervin hallgatagon vezetett tovább. Herold pedig nyomban visszaaludt, ötven kilós súlyával a zörgő csontú, keszeg Ükpapira dőlve. A vén vámpír zavartan pislogva nézett rá, majd a neki háttal ülő felügyelőre.

– Szúlyosz tehej ez nekem, Fiackám…

– Tudom, Ükpapi, de ne aggódj, minden rendbe fog jönni.

– De én… most nem ejjől beszéjek…

– Hát miről, Ükpapi? – nézett hátra a felügyelő, és rögtön meglátta az édesdeden alvó Heroldot, aki éppen Ükpapin tehénkedve, pihente ki egész napi fáradtságát. – Herold! Herold, te álomszuszék! – szólt rá alvó ebére a felügyelő.

Herold nyomban fölkapta a fejét, ülőpózba merevült, és egy hatalmasat ásítva, egyet-kettőt vakkantott (amivel persze a legnagyobb rémületbe ejtette a vén vámpírt). Herold – félálmában – mintha azt akarta volna tudtára adni mindenkinek, akit illet, hogy: Cascót akarok kötni! Cascót akarok kötni!