Oda kell figyelnem. A kezemet a szám elé teszem, érezni fogom, merre száll a buborék. Kiengedek egy adag levegőt, még látom, ahogy eltűnik a szemem elől. Felfelé vagy lefelé? Felettem vagy alattam a felszín? Nem látom. Alattam? Az utolsó adag levegőt is kiengedem, és arra a csütörtökre gondolok, az ebédszünetre gondolok, az izgulásra gondolok, a csomagokra gondolok, a videóra gondolok.

Nem hiszem, hogy maradt volna. Nem volt neki megfelelő ez a munkahely. Ő ennél… kreatívabb volt. Ez amúgy meg lesz vágva? Mert nem készültem fel annyira… pontosan nem is néztem utána a dolgoknak, szóval az emlékeim csalhatnak. Tehát szerintem elment volna. Néha tett is rá célzásokat. Hogy egyszer majd úgyis világgá megy, és kitalálja magát. Azt is mondta, hogy szeret úszni, és ha innen egyszer továbbáll, majd elmegy valami vízpartra és folyton csak úszkálni fog. Én meg mondtam neki, ez jó, de miből fogsz megélni? Azt válaszolta, van valamennyi tartaléka. Mondom, oké, de az nem tart ki örökké, muszáj lesz valamit dolgoznod. Erre azt mondja, és erre nagyon emlékszem, hogy: „Nem célom sajnáltatni magam.” Nem néztem ki belőle, hogy egy hét múlva tényleg meglép. Ennyi. Igazából nem tudok többet mondani. Elég szűkszavú is volt. Azok után, hogy… elég kegyetlennek tűnhet, de igazából nem érdekelt annyira. Kedves lány volt, olyan egyszerű, reggel megkérdeztem, mizu, mondta, hogy semmi különös, jól van. Ilyesmi. Elég ennyi?

Valamelyik délután láttam utoljára. Kettő körül még itt volt akkor szerdán. Az biztos, hogy szerda volt, arra emlékszem. Vagyis – hazudok. Írt egy emailt a cégesre. Várjon, megnyitom a naptárt… Kikapcsolhatja, de csak gyorsan megnézem. Március tizen… hatodika? Előtt. Igen. Tizenhatodika előtt volt, mert szerdán írta, hogy kettőig kész lesz a havi toborzásos kimutatásokkal, tehát nem szerdán láttuk utoljára. Amúgy tényleg kész is lett vele. Mindig kész lett mindennel. Határidő előtt tíz perccel elküldte a táblázatokat. Most jut eszembe, hogy szerda volt… Itt is van; ezt írta: „Kedves Csapat! Életem leghosszabb kapcsolata volt ez a munkahely. Váltanom kell. Tudom, hirtelen jött, de nincs bennem semmi harag. Bennetek se legyen. Üdv, Léna.” Hívtam én is, a munkaügy is, de sípolt. Most már persze tudjuk, hogy nem is volt nála, de akkor az egész elég furán jött ki. Elég furán.

Láttam a hölgyet, sőt, beszéltem is vele! Ez most volt nemrég, igaz? Úgy előttem van… Nálam vett jegyet. Annyiszor visszagondoltam rá, mióta mutatta a tévé is. Sokszor eszembe jut. Kellemes, bájos nő volt, olyan… akivel szívesen kávézna az ember. Tudja, hogy úgy csak inna vele egy kávét, nem tudom. Mondta, hogy jó napot kívánok, én is mondtam neki, hogy jó napot kívánok, hölgyem, mit parancsol? Ezt kérdeztem. Erre mondta, hogy… hát hogy végülis egy jegyet szeretne kérni minél északabbra. Reykjavík, kérdeztem, Izland? Rendben, oda kérek egy jegyet, ezt mondta. Próbáltam így viccelődni, mert aranyos csajnak tűnt, hogy izé, hogy nem tudom, valami ilyesmit, hogy na ez hamar megvolt, erre csak vigyorgott, meg mondtam, hogy ja így kell élni spontánul, tök jól csinálja. Kérdeztem, mikorra kéri? Hát hogy azonnal. Az igen, mondom. Meg hogy, ha holnap reggel menne, akkor egy járattal ott is lenne, de nem, ő neki minél előbb kell indulnia. Viccesen kérdeztem, poénkodtam egy kicsit, hogy csak nem üldözik, de arra már inkább csak mosolygott. Mondtam, hogy tudnia kell, ha most akar menni, akkor két átszállással számoljon. Itt van előttem az adatlapja, belemutassam a kamerába, vagy mindegy? Mondtam neki, hogy a FinnAir-rel fog utazni, járatszám AY754, ez 11:40-kor indul, tehát még van egy óra húsz perc addig, egyen valamit, vagy bármi. A gép délután háromra van Helsinkiben. Amúgy nagyon türelmesen hallgatott végig. Utána este fél kilenckor indul az AY685-ös járat, szintén Airbus, 21 óra 5 perckor van Koppenhágában. 22:30-kor száll fel az AY6833-as, és ezzel fog megérkezni Reykjavíkba. Kérdezi, hogy és az mikor lesz, elkezdett értetlenkedni, mármint mi, kérdezem, hát hogy mikor érkezik Reykjavíkba, mondom erre hogy 23:40-kor. Ezt mondtam. Erre furát mondott, eléggé furát, mert azt mondta, legalább lesz időm kialudni magam. Ez elég fura, nem?

Feszült volt. Mindig feszült volt. Bár inkább csak az utolsó hónapokban. Attól még írhatott volna valami üzenetet. Néma gyereknek anyja se érti a szavát. Nem akartam elhinni, azt hittem, szórakozik megint. Szerette a hülye poénokat. Úgy volt, hogy megkérem a kezét. Kicsúszhattam az időből. Megunta a várakozást. Azt mondta előtte, velem akar lenni, ha én is akarom. Hétfőn kértem volna meg a kezét. Ez a lényeg. Azt akartam, hogy a feleségem legyen. Mert szerettem. Most is! Ez nem múlik el csak úgy. Nem jelenthettem be előre, hogy hétfőn majd meg akarom kérni a kezét! De elfogyott a türelme. Meglepetésnek szántam! Vagy csak megismert valakit. Titokban. És az rángatta bele ebbe a hülyeségbe. Annyira éreztem… Nem tudom, konkrétan miből, de éreztem, hogy valami történik. Megérzem az ilyesmit. Valakit megismert.

Láttam egy videót a neten. Félálomban, hajnali fél négy felé. Benne maradt a szememben a kontaktlencse, mindent köd lepett, hiába pislogtam, nem lett jobb. Lusta voltam kimenni a fürdőszobába, hogy kivegyem. Hatkor úgyis kelni kell – igen, már emlékszem, hatkor kellett kelnem aznap, mert vérvételre mentem. A saját és a céges mobilt is felhúztam hat óra öt percre. Pörgettem a facebookot, minden remény nélkül, nem bírtam aludni. Egy régi exem osztotta meg a videót, aki valamiért a Sylt-szigetre költözött. Észak-Németországhoz tartozik, de Dánia partjainál fekszik és olyan, mint egy elnyújtott festékcsepp. Úgy képzeltem, ott csend van, és hogy Robi biztos azért költözött oda, a csendért. Előtte a Blahánál lakott, úgyhogy nem csodálkoznék. De lehet, hogy nem is olyan halk az a hely, nem tudom. Lájkoltam a videót, aztán módosítottam, és küldtem rá egy szívet. Nem lehetett jól látni a nő arcát, a búvárruha félig eltakarta, de nem lehetett több harminc évesnél. Szabályos háromszög alakú léket vágott a jégbe, azon keresztül csusszant a vízbe. Magabiztosan elrugaszkodott a léktől – tudta, hogy vissza fog találni. Odalent megkocogtatta a jég alját és szétsimogatta a kiengedett buborékokat. Másnap délelőtt ebédszünetben megmutattam az egyik marketinges srácnak (Peti), ő extrémsportol, az instagramja tele van ilyen képekkel, onnan tudom, szokott mesélni is róla.

– Pánikrohamot kapnék – mondtam neki, mikor megállítottam a felvételt a stáblista előtt. Petit bírom, nyitott és kíváncsi. Nem hiszem, hogy ezeknél van fontosabb tulajdonság.

– Miért? – kérdezi hanyagul és lazán, kezében egy bögre kávéval. – Gyakorlás kérdése.

– Szerinted van realitása?

– Mármint?

– Vagy már gyerekkorban el kell kezdeni, hogy…?

– Nem hinném, ez nem balett. De nem is lehet belekapni felelőtlenül. Főleg ilyen hideg vízben. Nem kell ilyen hidegben kezdeni. Ha te lemennél így a víz alá, ahogy ez a csaj, rendes felszerelés mellett is minimum, hogy felfáznál. Elég durva az a hideg. Alig bírnál mozogni abban a vízben. Ráadásul egy levegővel… Pánikba esnél. Ő is azt mondja a videóban, hogy nincs helye a félelemnek, pániknak, kontroll kell, igen, így van. Először meg kell erősíteni a karizmaidat, aztán a láb. Futnod kéne. Napi fél-egy órát. Aztán jöhet a búvárkodás, és utána, de csak max utána a free-diving.

– Tud úszni? Gondolom, hogy…

– Tudok.

– Búvárkodott már? A búvárkodás más.

– Tudom.

– Honnan tudja? – rám néz. Csőbe húzott. Válaszol helyettem. – Nem tudja. – Ingatja a fejét. – A búvárkodás más. Főleg, amit maga akar. – Közben a kulcstartójával babrál. A mutatóujjával lesöpri az asztalról, a hüvelykujjával visszacsúsztatja az asztalra, újra lesöpri, újra vissza és így tovább.

– Azért fizetek magának, hogy megtanítson.

– Igaz.

– Úgyhogy pofa be.

Elismerően rám néz. Bejövök neki. Bejön neki ez a „stílus”. De ez most nem az a nap.

Este nyolc van, kint sötét, bent világos. Sóvárgok: megnézném a leveleimet. Biztos kaptam párat. Petitől, esetleg a csajoktól bent, vagy a friss exemtől, nem lehet tudni. Milyen gyorsan kavarta fel az állóvizet nagyszerű eltűnésem? Lubickol bennem a kérdés. Ez lehetne egy verssor is. Valami azt súgja bennem (kérlelhetetlenül), hogy nem nagyon kavartam fel semmit, sehol, senkiben. Petinek sem tetszem, de megnyugtató, hogy szerintem neki senki se tetszik. Az oktatónak mentőövet formázó kulcstartója van.

Nem célom sajnáltatni magam.

A búvárruha rátapad a testemre. Minden négyzetcentiméteren. Megszorít. Fullasztó. A víz közelébe se mentem még, és máris kapkodom a levegőt. Annyira akarom, hogy sikerüljön! Cápaként kerülget a pánik. Fegyelmezetten ülök az öltözőben. Előttem a fogasról lógó ruháim. Ebben mentem dolgozni. Két nappal ezelőtt. Nagy levegő. Nagy levegő. Most meg itt vagyok: itt vannak a ruháim. Blúz, farmer, bugyi, melltartó. A bőröndben mindenből öt-öt darab. Kicsit már jobb. A levegő. Úgy számolom. Két naponta fogok. Mosni. Nem nagy választék.

Itt most csend van. A távolban halk, folyamatos dongás – a fülem játszik velem. A fény csak a víz felső rétegeibe hatol be, lent már teljes a sötét. Először a kék tónusai mélyülnek el, majd egyetlen ütemmel a feketeség előtt vörös vegyül a kékbe: az éjszaka előtti utolsó árnyalat az ibolya. Úgy sejtem, ott lehetnek a csend mélyebb színei. Ma még nem merek lemenni oda. Félek, mert lentről felfelé nézve már nem látszik a fény, és elvesztem a irányérzékemet: egyre mélyebbre úszom ahelyett, hogy a felszín felé közelednék. Ettől félek.

A félelem rám gondol, néz engem. Ott lebegek a sötét határán. Magam alá húzom az egyik, majd a másik lábam: törökülésben lebegek. Még fél percem maradt. A levegő lomhán kering bennem, a szívem minden dobbanással tudomásul veszi, hogy így döntöttem. Egy áramlat most a hátamra fordít, kiengedem a lábam, kiengedem a kezem, az áramlat megragad, hagyom, hogy magával húzzon. Megpróbálom kivenni azt a sávot, ahol a fény nem úr többé. A levegő lomhán kering bennem, a szívem minden dobbanással tudomásul vesz mindent.

Kora reggel van. Zuhanyzom. Játszom: hidegre állítom, kibírni akarom. Reszketni, vacogni akarok. A hideg lassan összenyom. Reszketés.

– Még hidegebb vizet akar? De minek? Maga tudja. Menjen el Tromsø-be. Onnan indulnak hajók felfelé, de arra már… nem ajánlom a kalandozást.

Később, este tíz felé felhívott, hogy bolond vagyok-e.

– Az emberek nem akarnak fázni. Általában. Akiket én ismerek, nem akarnak fázni. Jöjjön át hozzám inkább, és beszélgessünk, egyedül vagyok. Nálam meleg van, de ha akarja, nem fűtök be. Mondja el az életét, kíváncsi vagyok rá.

Holnap: Tromsø. Pakolok. (Hónapok óta vizek alá merülök, feléltem a tartalékaim.)

Itt hidegebb a víz, hidegebb, mint bármi, amit eddig éreztem. Fölöttem jégtábla úszik. A levegő kitölt bennem minden helyet. Már egy méter mélyen is sötét van. Lent dong a csend. Lassú ütemekben. Megperdülök – egyetlen elrugaszkodás, alattam teljes a vakság. Hullámzik, mint egy perzsaszőnyeg a tenger fenekén. Minden erőt a vállamba és a combomba összpontosítok, a lehető legmélyebbre akarok elrugaszkodni. Nem vettem elég nagy levegőt, villan be. Csukva tartom a szemem. Újabb lökés. A szívem takarékosan dobog, de minden mozdulása visszhangzó fájdalommal jár. Újra ellököm magam. Mindenem reszket, kinyitom a szemem. Sötét. Becsukom. Fel kell jönnöm. A hideg elzsibbaszt, apró tűszúrások maradnak a fájdalomból, ahogy telik az idő. Fönt vagy lent van a fönt? A reszketéstől nem tudom megmozdítani a lábam. Nem szabad, hogy elfogjon a félelem, Léna, nem foghat el a félelem. Fel kell jönni. A semmiből sírás tör rám, elfojtom. Sötét van. Keresem: jobbra vagy balra dereng az a fény? Oldalt van? Elfordultam valahogy. Elindulok, kalimpáló fabábunak érzem magam. Csak tükröződés volt. A fény tükörképe. Felfelé rugaszkodom. Itt még hidegebb a víz. Rossz irányba megyek! A lábaim könnyűek lettek, nem érzem őket. Tévedés volt, tévedés volt felfelé úszni! A másik irányba próbálkozom. Itt már nem annyira hideg. Kieresztek egy buboréknyi levegőt – a buborék mindig a felszín felé halad. De nem látom, nem látom a buborékot! Sötét van. Még kétszer tehetem meg, hogy kiengedek levegőt. Oda kell figyelnem. A kezemet a szám elé teszem, érezni fogom, merre száll a buborék. Kiengedek egy adag levegőt, még látom, ahogy eltűnik a szemem elől. Felfelé vagy lefelé? Felettem vagy alattam a felszín? Nem látom. Alattam? Az utolsó adag levegőt is kiengedem.