Korán kelt, megetette a macskát. Ha kellett, kicserélte az almot, morgott, szellőztetett. Megborzongatta a városra telepedő őszi hideg, a bekúszó, nyirkos levegő. Visszafeküdt az ágyba, régebben imádott szenderegni, de mostanában, ahogy megint vízszintesbe helyezte magát, bökdösni kezdték a gondolatok.

Sóhajtott, lerúgta a takaróját, felült. A férje még dolgozott, portás volt egy általános iskolában, az egyik héten reggel hatra járt, a másikon délután kettőre. Nem bírta abbahagyni a munkát, és ő be is látta, hogy hiába tiltakozik, ha a másik menni akar, akkor menjen. Az a jó, ha szükség van rá valahol. Elüldögél a kis fülkéjében, kinyitja, bezárja a kaput, beengedi az elkésőket, megvárja a túlórázó szülőket. Mit is csinálhatnának itthon együtt azon kívül, hogy felváltva szunyókálnak a tévé előtt. Ő szívesen fejtett keresztrejtvényt, állítólag jót tesz a memóriának, bár hallásromlásának megállításában aligha segített. Talán azért lesz egyre süketebb, mert egyrészt annyira makacs ember. Amit a fejébe vesz, az a mai napig úgy van. Lepereg róla az ellenkezés. Nem is volt rá panasz egész életében, nem kellett kétszer megkérni, elsőre tudta, csinálta a dolgát. Másrészt, ami most van, régóta nem az ő világa. Egyre kevesebbet jár el otthonról, amióta két éve a házuk előtt egy rabló letépte az aranyláncot a nyakából. A férje még bír óraszámra nyargalászni a városban. De neki éppen elég hétvégéken kijárni az anyósához, így is egész nyáron szüreteltek, dugig telepakolták a jégszekrényt. Az ember élete végéig nem fogynak el a tennivalók, ha ott a család.

Tizenöt éve, ötvenöt esztendősen ment nyugdíjba, mert felszámolták a munkahelyét. Így múlik el a világ dicsősége. Amíg megiszik egy újabb csésze kávét, a házukkal szemközti templomot nézi, mintha folyton csak az öregek másznának fel a lépcsőn, alig látni fiatalt. Néha szülők mennek kézen fogva a gyerekkel. Egyszer szívesen bemenne. Maradna egy kicsit, hazafelé bevásárolna. Talán a jövő héten. Valamikor.

A macska kikönyörgi a mackósajtot. Magára vessen, ő szoktatta hozzá. Aztán órákig nem zavarják egymás köreit, míg berak egy mosást, megfőzi a levest, pörköltet, valami tésztát.

Már nem szeret annyira a konyhában lenni, gyengéje a fűszerezés. Pár évig náluk lakott a fia az élettársával, a nő egy idegroncs volt, látszott az arcán, miket gondol, ha rájuk nézett, és alig mosolygott. A volt férje kikészítette, ő nevelte a közös gyereküket is. A fűszeres dolgot nem a szemébe mondta. Véletlenül hallotta meg, hogy sótlanul, ízetlenül főz, de nem panaszkodott, hogy sokszor állni alig bír, mosogatásnál, zöldségpucolás közben előredőlve a pultra támaszkodik. A kritika duplán rosszul esett, mert egyre többször nem érezte a jobb karját, ezt a fiatalabbak el sem tudják képzelni, és úgy megbántódott, hogy teljesen kiment a fejéből, miért indult a konyhába. Talán kávét inni. Pedig egyelőre nem feledékeny.

Igaz volt a bírálat, na de mégis. Az ízlelése folyamatosan romlott, a kora miatt és a műanyag ételektől, az ő nyugdíjukból csak pancsolt dolgokra telt, meg szerette is eszegetni a pudingokat, joghurtokat, színes mázzal bevont süteményeket. Hozzájuk nem ért el a reformkonyha, a férje csak a magyaros konyhát szerette. Minden évben tett el befőttet, látni kellett volna a fia élettársát, milyen savanyú képet vágott, amikor meghallotta, hogy egész éjjel fönt lesz, míg abból a sok barackból, ami az anyósa kertjében termett, lekvárt főz. Pedig ugyan kit zavart ezzel. Három év után a nő elköltözött, majd a fia is, mert megismerkedett valakivel, és az új barátnője új, tágas lakásban élt, amit a szülei vettek a város másik szélén épült lakóparkban.

Nemrégiben elhozta őt bemutatni. Amikor meglátta, zavarba jött, annyi minden jutott egyszerre az eszébe. A barátnő, Lili huszonöt éves volt. Az arcszíne miatt elnevezte magában Őszibaracknak. Az újszülötteknek van ilyen hamvas, sárgásrózsaszín arcpírja. Vagy talán festék volt? Egzotikus jelenségnek tűnt, a szeme mandulavágású, a haja természetes göndör. Az öreg is alig bírta levenni róla a szemét, este, amikor elmentek, meg akarta mondani neki a magáét, aztán megsajnálta, mert másnap ötkor indult munkába, ő meg alhatott kedvére. Ha a macskát is kizárta a szobából, semmi nem zavarta a nyugalmát, legfeljebb a visszatérő gondolatok.

Az apja úgy nevezte a Lili-féléket – még ha nem is volt az a lány olyan, csak a kisugárzása miatt látszott annak –, hogy kisasszonyok. Gúnyosan ejtette, dallamosan intonálva, jól megnyomva az első szótagot. Annak idején neki is volt több ilyen barátnője, akik után pisiltek a férfiak. De nem vette észre, hogy bármi baj lenne velük, amíg az apja meg nem jegyezte egy alkalommal, amikor indulás előtt az előszobában felsegítette a kabátját. Kislányom, kell neked barátkozni ilyenekkel, mondta a papa, és leszegte az állát, egyszerre kérdőn és kérlelőn nézett rá, a biztos válasz tudatában.

Egészen addig elhitte, hogy a férfiak, akik az ilyen lányokat fuvarozták, jó szándékú, tisztességes emberek lehettek, hiszen ruhát, cipőt vettek, számolatlanul selyemharisnyát, te jó ég, hogy az mekkora érték volt, ezekkel a holmikkal az örök fiatalság járt ajándékba, amik az ő szemében megacélozták a szerelem törékenységét. Amikor férjhez ment, kilépett a régi társaságból, az új ismerősök azok közül kerültek ki, akikkel együtt költöztek a lakótelepre. Elfelejtették, és valószínűleg már meg sem ismernék egymást.

Őszibarack evett egy falatot az almás pitéből. Letette a tányért a dohányzóasztalra, többet nem is nyúlt hozzá. Fehér selyemruhájában úgy festett, mint egy gésa, csak a pálcikák hiányoztak a hajából. Amíg a fia velük beszélgetett, átszellemült arccal nyomkodta a telefonját. Fel is vett néhány hívást, ő látta, hogy ez nem tetszett a fiának, de ráhagyta. Ebből lehet baj, ha sokáig együtt maradnak. Búcsúzáskor nem adott nekik rendes puszit, csak a levegőbe csücsörített, és míg a lift megérkezett, a szöszöket söprögette a ruhájáról. A férje már rég visszament a lakásba, ő meg csak állt a küszöbön és a történteken járt az esze, a macska nyolcas alakban mászkált a lábánál.

Lilit nem látta többször, állítólag szakítottak. A hírre dühös lett, hát semmi nem jó ezeknek, örülhetne, hogy megfogott magának egy ilyen embert, mint a fia, jó dolgukban azt sem tudják, mit csináljanak! Milyen szülei lehetnek, talán tőlük tanult meg így viselkedni? Csak a vékát tartani, arra van esze, és amikor csordultig tele, egyszerűen tovább állni. Hetekig úgy járt-kelt a városban, estére meg is fájdult tőle a lába, hogy hátha meglátja valahol ezt a Lilit. Egy szép szál huszárlegénybe karolva, esetleg kijönni egy házból, mint régen a barátnői, akik egy légyott után úgy csukták be maguk mögött az ajtót és néztek körül, mintha lopni mentek volna oda. Amilyen csinos, fiatal, olyan bestia az ilyen, talán már annak is születik, a bölcsőben kezdenek karmot növeszteni, jobb is, hogy végül nem lett a menye. Nem is tudta elképzelni, hogy a fiának gyereke szülessen ettől.

Ha a temetőben járt, nem felejtette, hogy a kút közelében feküdt az Ilonka sírja. Őt sajnálta egy kicsit, és azt, ami vele történt. Két szeretőt tartott egyszerre, egy gazdag öregembert, és egy feltörekvő, daliás külsejű hivatalnokot. Az idősebb megtudta a dolgot, kifigyelte és megölte őket, majd magával is végzett. Bekerült az esti újságba, Mészároló szerelem címmel. Ilon állítólag valami kórsággal is megfertőzte a férfiakat. Bárcsak elmesélhette volna ezt a történetet Őszibaracknak, elejétől a végéig úgy, ahogyan volt. Ha rajta múlik, és a lány együtt marad a fiával, jó barátnők lehettek volna.

Aztán ki tudja. Volt egy érzése, hogy az ilyen Lili-félék, még ha az orruk előtt történik is, soha, semmiből nem tanulnak.