Ha nem lett volna azon a csincsillabundán akkora importvám, hogy jobban megérje kivinni benne egy nőt, mint kifizetni a vámot, akkor Dorina soha nem jutott volna el Dubajba. Így viszont felültették a repülőre Pesten, kint pedig várta egy testőr külsejű öltönyös férfi, táblán Dorina nevével, mintha egy hotelbe akarná fuvarozni.

De erről szó sem volt. Elkísérte a parkolóban álló kocsiig, lesegítette róla a bundát, mintha csak a melegre való tekintettel tenné, átadott egy borítékot, aztán elhajtott, a nő pedig ott maradt a parkolóban. A borítékban háromszáz dollár volt.

A modellkarrier, amiről még Pesten beszéltek neki, meg a szállás, a teljes ellátás, a fitnessterem-használat, nos, ezek elég távolinak látszottak onnan a parkolóból.

Egy autó lassított, kinézett egy burnuszos férfi, kérdezett valamit arabul. Dorina nem értette, de bólogatott.

Kicsivel később butikot nyitott Dubajban. Annyira jól ment az üzlet, hogy egy idő után már havonta járt haza Pestre, minden alkalommal rengeteg ajándékkal a bőröndjében. Az ajándékokat nagyon gondosan szedte össze, például Emesének, akivel régen együtt dolgozott a körmös szalonban, mindig pont annyival kisebb ruhákat hozott neki, hogy még épp fel tudja venni. – Kapd fel gyorsan, csak hogy lássam, hogy áll! – mondta ilyenkor mindig Dorina, és pontosan tudta, hogy Emese most mosolyog és behúzza a hasát, de otthon majd úgy fog a tükör előtt állni benne, hogy kidülleszti, és akkor alighanem sírni fog, és nem is elsősorban azért, mert nem elég jó az alakja ehhez a drága ruhához, hanem azért, mert Dorina gazdag lett és sikeres, ő pedig nem.

Csabával egyáltalán nem akart találkozni, nem is hozott neki semmit soha, mégis összefutottak egyszer a ferihegyi Sky Court kávézójában. Dorinának még volt egy órája kapunyitásig, Csaba pedig az ablakokat mosta. A hatalmas repülők látványa odavonzotta a kisgyerekeket az ablakhoz, így a férfinak kétóránként végig kellett pucolnia az egész üvegfalat, hogy a kéz- és orrnyomokat eltüntesse. A nő az egyik asztalnál ült és a telefonját nyomkodta. Csaba észrevette őt, és igyekezett úgy állni az ablakmosó kocsival, hogy a másik irányba kelljen hajolgatnia a lehúzóval, de ki kellett kerülnie egy családot, akik ott ácsorogtak a repülőket bámulva, és akkor a nő felnézett, és összeért a tekintetük.

– Csabi! – mondta Dorina.

A férfi kényszeredetten intett. Eltelt néhány tanácstalan másodperc, végül a nő jelezte neki, hogy menjen oda. A férfi körülnézett, aztán letette az ablaklehúzót és Dorina asztalához ment.

– Most dolgozom, nem tudok ideülni – mondta, miután kapott két puszit.

– Nem tarthatsz egy kis szünetet?

– Most nem. Végig kell mennem az üvegfalon.

– És utána?

– Utána igen.

Csaba befejezte a munkát, aztán visszajött. Feszengve ült le munkaruhában a kávézóasztalhoz. Dorina két presszókávét rendelt, aztán feltett pár olyan kérdést, amire maga is tudta a választ. – Öcséddel még mindig rosszban vagytok? – aztán elkezdett mesélni Dubajról.

Az egyik sztori, amit mindig mindenkinek elmesélt, és most sem tett kivételt, az első strandolós napjáról szólt. Kiment Jumeirah Beach-re egy újdonsült ismerősével – hogy férfi vagy nő volt-e ez az ismerős, az sosem derült ki a történetből –, és miután csobbant egyet a Perzsa-öböl langyos vizében, lefeküdt napozni a homokba. És elbóbiskolt, és azt álmodta, hogy a parton, amit lát, elkezdenek megjelenni az ikonok. A Word, a Chrome, a Skype. És álmában rájött, hogy a tengerpart csak egy Windows-háttér, és visszakerült recepciósnak abba a kispesti szoláriumba, ahol fél évet dolgozott, és ahol ilyen volt a háttér a gépén. Aztán felriadt, körülnézett és látta, hogy ez csak egy rossz álom volt, és most már tényleg itt van, ezen a gyönyörű tengerparton!

Csaba kényszeredetten mosolygott.

A másik sztori arról szólt, hogy a City Premiere Marina Hotelben, ahol a butikja van, vacsorázni hívta őt a lodging manager, és a legfelső emeleten egy privát suite-ben volt megterítve az asztal. És miközben beszélgettek, feltűnt neki, hogy felhallatszik a földszintről az emberek hangja, vagy legalábbis azt hitte, hogy ez a folyamatos duruzsolás onnan jön. És akkor Carlo azt mondta, hogy az nem az emberek hangja, hanem a tengeré, mert innen fentről már csak a tenger morajlása hallatszik, az embereké nem.

Csaba nem bírta tovább, véget vetett az udvariaskodásnak.

– Kurva lettél? – kérdezte.

– Nem, butikom van – vágta rá Dorina.

– Ki hiszi azt el?

– Kit érdekel, hogy ki hiszi azt el.

Dorina elgondolkodva nézte a körmeit, először úgy, hogy a tenyere volt felül, és az ujjait behajtotta, aztán pedig úgy, hogy a tenyere alul volt, és kinyújtotta az ujjait.

– Tudod – mondta végül –, ha vannak lehetőségek, hogy az ember előrelépjen, akkor előre lehet lépni. Ha nincsenek, akkor nem lehet.

Csend lett.

– Mennyit keresel? – kérdezte végül a férfi.

– Nagyjából… havi egy millát.

Megint csend lett. Dorina a bal keze nagyujjának körmével a jobb keze mutatóujjának körmét kocogtatta.

– Ne baszkuráld már a körmeidet! – mondta fojtott hangon Csaba.

A nő keze egy pillanatra megállt a levegőben, de aztán folytatta a kocogtatást.

– Majd igyunk meg valamikor egy kávét – mondta elmerengve.

– Épp most iszunk egy kávét – mondta a férfi.

– Én már megittam – mondta Dorina. – A számlával ne törődj, meghívlak.

Csaba felhörpintette a maradék kávét, és vette volna elő a pénztárcáját, hogy ne a nő fizessen, de rájött, hogy az utcai ruhájában hagyta, az öltözőben.

Dorina kikérte a számlát, háromezer volt a két ital. A férfi az ablakon át a repülőket nézte, aztán a kisgyerekeket, akik az orrukat az üveghez nyomták.

– Mennem kell – mondta végül.

– Oké – válaszolt a nő. – Örülök, hogy láttalak. Ez egy ilyen, tudod, megerősítő beszélgetés volt.

– Miben?

– Hát abban, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt, és hogy minden úgy jó, ahogy van.

Csaba felállt az asztaltól. Dorina ülve maradt.

– Hanem azt mondd még meg – hajolt vissza a férfi –, hogy… van valakid ott kint?

– Van.

– És… kiféle, miféle?

A nő kinézett az ablakon. Az egyik repülő éppen elrugaszkodott a kifutópályáról.

– Egy jóképű, idősebb pasi. Üzletember.

Csaba is a felszálló repülőt nézte. Aztán a telefonjára pillantott: a műszakvezető kereste, némán villogott a képernyő.

– Német – folytatta Dorina. – A neve Helmut.

A repülő eltűnt egy felhőben.